Nem kell aggódni, és akkor nem lesz probléma.

Tegyük fel mondjuk, hogy üldögélek a reggeli kávémmal, és a pacsirták fészkelési szokásain jár az eszem. Az összes olyan univerzum, amikben folyó szubjektív élményem számomra gyakorlatilag megkülönböztethetetlen lenne a ténylegestől, mondjuk fele-fele arányban két részre osztható: az egyik felében objektíve igaz, hogy tegnapelőtt tilosban parkoltam, a másik felében nem. A tilosban parkolós univerzumok felében aggódok, és a pacsirtákról átterelődnek a gondolataim arra, hogy jaj, fogok kapni egy büntetést. A másik felében nem aggódok, és nem is jut eszembe.

Ebben az esetben az van, hogy ha aggódok, akkor 100%, hogy büntetést fogok kapni, ha viszont nem aggódok, akkor csak egy harmad valószínűséggel. Nem kell aggódni, és akkor kisebb valószínűséggel lesz probléma.

Ami persze egy teljesen abszurdnak tűnő folyamodványa volna az eléggé változatos multiverzumnak.

Szerintem az a paradoxon feloldása, hogy ez mind igaz ugyan, amit írtam, hanem a látszólagos abszurditás abból adódik, ha rosszul értelmezzük a szabad akaratot. Ha a mechanisztikus determináltság és a vak véletlen kettősét valamiképpen meghaladó szabad akaratunk lenne, akkor az tényleg egyfajta mágikus hatalmat adna nekünk a sorsunk felett egy eléggé tartalmas multiverzumban. De mivel már eleve a véletlenen múlik az is, hogy olyan univerzumban vagyok-e, amiben aggódok, mivel a saját aggódásom megszabásának a szabadsága csak egy illúzió, ezért egyszerűen nem létezik az a fajta ágensi autonómia, amit a szabad akarat naív értelmezése implikálna.