Továbbá túl vagyunk a 3. kemon. Új technikát fejlesztettünk ki. Nem kísérletezem többet azzal, hogy majd a kórházban az ápolók vagy az orvosok hirtelen felfogják, hogy a betegnek mennyit jelentene az emberséges bánásmód vagy a logikus munkaszervezés. Helyette minimálisra csökkentjük a váróteremben az Anyukám által eltöltött időt. (Szerencsére sikerült szerezni egy autót, ami a dolog kulcsa.) A mi kezeléseink péntektől hétfőig tartanak, úgy hogy péntek: fél 8-kor vérvétel, utána séta a kellemes kis alföldi fürdővárosban, közben reggeli, 11-kor vérkép, vizsgálat, infúzió, hazamegyünk. Hétfőn reggel fél 8-kor vérvétel, és többet az Anyukámnak be sem kell tennie a lábát a kórházba. Ez rögtön megnyugtatja. Számára ezután csak egy kis séta (hogy teljen az idő), reggeli, rejtvényfejtés, olvasgatás, bóbiskolás az autóban egy nagy fa árnyékában - a program. Én közben 11 felé felmegyek és ülök 1-2 órát a kórházban, hogy a zárójelentést megkapjam.Ezalatt elfilozofálok azon, hogy milyen eszetlenül szervezetlen a munka, sokan és sokat rohangálnak, és semmi sem halad.

Egy az így elkerülhető epizódokból:
Hétfőn a reggeli vérvétel előtt iszonyú hányinger, vérvétel alatt korrekt ápolónő, utána lifttel le az udvarra. A liftben már nem bírta tovább, el kezdett hányni a zacskóba. Leért a lift, az onkológus Doktor úr ott várakozott, Anyukám folyamatosan hányt, kiléptünk a liftből, Doktor úr nézett minket, közben belépett (azt hiszem fogadta a köszönésemet), és felment hogy munkához lásson. Egy percre rá , amikor még mindig jött az anyag, befutott az onkológus Doktornő is. Ő is visszaköszönt, lehívta a liftet, és felment dolgozni.
Csak azt tudnám, hogy hogyan értelmezik Ők az orvosi esküt? Minek kellett volna ahhoz történnie, hgy megtorpanjanak, és azt kérdezzék: segíthetek?