Kezdjük az elején: azt állítod, „szó sincs kettévágásról”, miközben két kézzel szeded szét Krisztust és Istent – csak nem veszed észre, mit mondasz ki. Lépésről lépésre végigmegyek azon, amit ebben a válaszodban leírtál, és megmutatom, hogy pontosan azt a nesztoriánus kettéosztást gyártod, amit az Egyház kezdettől fogva elutasított.

 

1. „Szó sincs kettévágásról” – miközben folyamatosan kettévágod

Ezt írod:

„Pál azon állítása miszerint az Úr Jézus az Istennek a formájában volt nem az Istenre, hanem az ember Jézusra vonatkozik. Az Isten, akinek a formájában volt továbbra is az Isten maradt. Az ideiglenesen formájában lakozó ember Jézus pedig ember maradt.”

Ez a mondatod maga a tankönyvi nesztorianizmus.
Két szubjektumot rajzolsz fel:

1. van „az Isten”, aki marad magának Isten,
2. és van „az ember Jézus”, aki „az Isten formájában volt”, de maga nem Isten, csak hordozza a „formát”.

Ez nem „egy személy, két természet”, hanem két külön alany: egy Isten, aki „formáját adja”, és egy ember, aki ideiglenesen hordja. Pont azt tagadod, amit János így foglal össze: „Az Ige testté lett” (Jn 1,14) – nem „az Ige formát adott egy embernek”, hanem maga az Ige az, aki a test létmódját felveszi.

Tehát amikor azt írod: „szó sincs kettévágásról” – a saját mondataidban már ott a kés. Az „Isten”, aki marad magának, és az „ember Jézus”, aki csak lakás, forma, „rabszolga-állapot”. Ez a baj gyökere.

 

2. Jn 14,9–11 – bennlakozás vagy „albérlet”?

Idézed Jn 14,9–11-et, mint bizonyítékot arra, hogy „a Felkent Isten” lakik az ember Jézusban:

• „Az Atya, aki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.”

De elegánsan kihagyod az előzményt:

• „Aki engem látott, látta az Atyát.” (14,9)
• „Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van?” (14,10–11)

Te úgy olvasod, mintha Jézus ezt mondaná:
„Egy külön Isten lakik bennem, én meg egy külön ember vagyok, nem azonos Vele.”

A szöveg viszont mást mond:

• - kölcsönös bennlakozás: „én az Atyában vagyok, az Atya énbennem van”;
• - reprezentatív azonosság: „aki engem látott, látta az Atyát”.

Ha a te modellod lenne igaz, Jézusnak inkább azt kellett volna mondania: „aki engem látott, látta azt, aki bennem lakik”. De nem ezt mondja. Nem „háziúr vs. albérlő”, hanem olyan szoros egység, amely Jn 10,30-ban így hangzik: „Én és az Atya egy vagyunk.”

Te a perichórésis (közös benső élet) nyelvét lebutítod lakás-metaforává: bérlő isten – bérház Jézus. Ez a te konstrukciód, nem Jánosé.

 

3. „A Szent Isten nem maradhat holttestben” – amikor a rituális tisztaságot Isten fölé emeled

A legdurvább állításod ez:

„Nyilvánvaló dolog a Szentírás alapján, hogy a Teremtő SZENT Isten nem maradhatott benne a holttestben. A holttestnek még az érintése is tisztátalanná tette Izrael fiait…
…Annak feltételezése, hogy… az Istennek a holttestben kellett volna maradnia… nem a Szent Szellemtől vezérelt elme óhaja.”

Vedd észre, mit mondasz:

• - az ószövetségi rituális tisztasági törvényt ráhúzod magára Istenre;
• - azt implikálod, hogy Isten „tisztátalanná válna”, ha a megtestesült Fiú holttestével „egységben maradna”.

Ez az érvelésed két okból tarthatatlan.

1. A rituális tisztátalanság törvénye az emberre vonatkozik, nem Istenre. Isten az, aki a tisztátalant megtisztítja – nem az, aki elszennyeződik, ha hozzáér. Ha a logikádat követem, az egész megtestesülés lehetetlen: hogyan érinthette volna a Szent Isten az anyaméhet, a vért, a születést, a körülmetélést, a leprást, a haldoklót – hiszen mind „tisztátalanná tesz”? A megtestesülés lényege éppen az, hogy Isten belép abba, amit a törvény tisztátalannak nevez, hogy azt belülről gyógyítsa, ne pedig gusztusosan elkerülje.
2. A katolikus (és ortodox) hit kifejezetten vallja, hogy a hypostatikus egység a halálban is megmarad.
   Aquinói Tamás nem véletlenül írja (STh III, q.50, a.2), hogy a megtestesülés kegyelme – a Logosz és az emberi természet személyi egysége – nem szűnhet meg, mert Krisztusban bűn nincs, ami miatt Isten „visszavonnᔠaz egységet. A halál annyit jelent: az emberi lélek és test elválik egymástól – de mindkettő a Logosz személyéhez tartozik továbbra is. Ezért mondhatjuk: „Isten Fia meghalt” – nem úgy, hogy az Istenség pusztult volna el, hanem úgy, hogy a Fiú emberi természetében valóban halált szenvedett.

Te ezzel szemben azt állítod, hogy mielőtt Jézus meghalt volna, Isten lelépett, mert „a Szent Isten nem maradhat holttestben”. Ezzel:

• - kiheréled a kereszt misztériumát: nem Isten Fia halt meg, csak egy „isten-lakta” emberhéj;
• - a rituális tisztasági törvényeket Isten fölé emeled, mintha rá is vonatkoznának.

Ez nem Szentírás-tisztelet, hanem tiszta teológiai anarchia.

 

4. Jn 20,17 – „Ne érints, mert üres a lakás”?

Innen ugrasz Jn 20,17-re:

„Egyértelmű Jézus ezen szavaiból, hogy míg ő maga a feltámadása napján a Földön volt, azt állította, hogy az Atyja fent van az Égben. Az Úr Jézus Istenének és Atyjának az ember formájában való lakozása valóban megszűnt…”

Ez az „egyértelműség” a te olvasatod, nem a szövegé. Jézus azt mondja:

• „Nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj…: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.”

Ebből te azt olvasod ki, hogy:
„Látod? Az Atya fent van, ÉN meg csak lent vagyok. Tehát az Atya már nincs bennem.”

Csakhogy:

• - Jézus itt a mennybemenetel üdvrendi aktusáról beszél, nem egy ontológiai „kiköltözésről”.
• - A feltámadt Krisztus már megdicsőült emberi testben jelenik meg, de a teljes dicsőségbe való belépés – a mennybemenetel – még előttük áll. Ezért mondja: „még nem mentem fel.”
• - Az, hogy „az én Atyám és a ti Atyátok… az én Istenem és a ti Istenetek”, éppen a különbséget hangsúlyozza: neki természetes módon Atyja és Istene az, aki nekünk kegyelemből Atya és Isten. Nem az az üzenet, hogy „már nincs bennem”.

Te a szövegben sehol nem szereplő „kiköltözés”-t olvasol bele, csak azért, hogy a saját sémádat megmentsd. De János sehol nem mondja, hogy a megtestesülés véget ért a kereszten. Ellenkezőleg: a feltámadott Krisztus ugyanaz a személy, aki meghalt; a megtestesülés visszavonhatatlan.

 

5. Fil 2,6–7 – „az ember Jézus volt Isten formájában”?

Itt buksz le igazán. Azt mondod:

„Pál azon állítása miszerint az Úr Jézus az Istennek a formájában volt nem az Istenre, hanem az ember Jézusra vonatkozik.
Az Isten, akinek a formájában volt, továbbra is az Isten maradt. Az ideiglenesen formájában lakozó ember Jézus pedig ember maradt.”

Most akkor tisztázzuk:

• - Szerinted a „Isten formájában létező” nem maga Isten Fia, hanem egy egyszerű ember, Jézus.
• - Vagyis mielőtt „megüresítette magát”, már emberként „Isten formájában” volt.

Ez két lehetőséget jelent:

1. Vagy azt állítod, hogy Jézus már a születése előtt is létezett „Isten formájában” – ez esetben elfogadod az örök Fiút, csak máshogy nevezed.
2. Vagy azt, hogy Pál egy időben létező, tisztán emberi Jézust nevez „Isten formájában lévőnek” – ami akkor ontológiailag felemeli őt Isten szintjére.

Mindkét út ellentmond annak, amit állítani akarsz: hogy Jézus csak ember.

A szöveg logikája világos:

• „aki Isten formájában lévén (ὑπάρχων) nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem kiüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez lett hasonló…”

Az az „aki” az alany végig. Nincs váltás:

• - ő az, aki Isten formájában létezve egyenlő Istennel;
• - ő az, aki kiüresíti magát;
• - ő az, aki szolgai formát vesz fel;
• - ő az, akit Isten felmagasztal és „Úrrᔠtesz.

Te szétszabdalod: az „Isten formájában létező” egy állandó Isten, a „kiüresítő” pedig egy ideiglenes ember. De ez már nem Pál szövege, hanem a te átírt változatod.

 

6. „Nem az Isten üresítette ki magát” – a félreértett kenózis

Írod:

„Pál nem azt állítja, hogy az Úr Jézus Istene és Atyja üresítette ki magát… hanem azt, hogy Krisztus Jézus tette azt.”

Itt kénytelen vagyok azt mondani: ebben igazad van – és mégis az ellenkezőjét vonod le belőle, mint kellene.

• - Igen, nem az Atya testesül meg, hanem a Fiú.
• - Igen, „Krisztus Jézus” üresítette ki magát.

Csakhogy „Krisztus Jézus” nem két alak: egy isteni és egy emberi, lazán egymás mellé állítva. Ő az örök Fiú, aki „Isten formájában létezve” magára veszi a szolgai formát. A kenózis nem azt jelenti, hogy „Isten kiköltözik és marad egy üres emberhéj”. A kenózis azt jelenti, hogy a Fiú:

• - nem ragaszkodik a látható isteni dicsőséghez;
• - elrejti Istenségét a szolgai alak mögött;
• - emberi természetet vesz fel, és engedelmes lesz mindhalálig.

Te azt javaslod, hogy a „kiüresítést” azonosítsuk Jézus 40 napos böjtjével (!), mert „ő üresítette ki magát, nem az Isten”. Ezzel egy üdvrendi böjtöt összekeversz a Fiú örökkévaló döntésével, hogy megtestesül, szolgai alakban él, meghal és kereszthalált szenved. A Fil 2 nem az éhségről szól. A Fil 2 arról szól, hogy Isten Fia alázkodott meg. Nem egy „szuperpróféta”, aki sokat böjtölt.

 

7. „Nem az Istent kísértette a Sátán, hanem a halandó embert Jézust”

Ezt írod:

„Nem az Isten üresítette ki magát, és nem az Istent kísértette a Sátán, hanem a halandó embert Jézust. Nem az Isten éhezett meg, hanem az ember Jézusról írja, hogy megéhezett.”

Az evangélium szavait viszont nem lehet ilyen könnyedén kettészabdalni:

• - a pusztában álló személy az, akiről a hang ezt mondta a Jordánnál: „Ez az én szeretett Fiam”;
• - az ördög így szól: „Ha Isten Fia vagy…” – nem „ha csak egy ember lennél”;
• - aki éhezik, az egy valóságos emberi természet – de a személy, aki éhezik, az Isten Fia.

Az Egyház mindig úgy beszélt erről: egy személy, két természet. Amit az emberi természet szenved, azt annak a személynek tulajdonítjuk, aki Isten Fia. Ezért mondhatjuk: „Isten Fia megéhezett”, „Isten Fia kísértést szenvedett”, „Isten Fia meghalt” – noha nem az isteni természet éhezik, kísértetik, hal meg, hanem az emberi.

Te ezt nem érted, mert nálad mindig két „ő” van: egy isteni, aki fölötte áll mindennek, és egy emberi, akire mindent ráöntesz. Isten nálad csak „benne lakik”, de nem azonos azzal a személlyel, aki éhezik, szenved, meghal. Ezzel tagadod a megtestesülés lényegét.

 

8. „Keressetek máshol cégért a három az egyben istenmodellnek”

A végén még odaszúrsz:

„Keressetek ti a három az egyben istenmodelleteknek máshol cégéreket, ne a Szentírásban és az Atya, Fiú és a Szent Szellem nevének elbitorlása útján!”

Tehát:

1. Atya;
2. Fiú, aki Isten formájában van, Istennel egyenlő;
3. Szentlélek, aki Jézust a pusztába vezeti, aki Isten Lelke, aki által Jézus cselekszik.

Ők hárman szerinted nem alkotnak egyetlen, örök, isteni valóságot, hanem össze-vissza „lakozgatnak” és „ideiglenesen formát adnak”, majd „elhagynak”, „felmennek”, „kiköltöznek”. Amikor az Egyház kimondja: egy Isten, három személy – Atya, Fiú, Szentlélek –, akkor nem „cégért keres”, hanem pontosan azt foglalja össze, amit az Írásból kiolvas:

• - egy Isten van (nem „istenek istene”),
• - a Fiút teremtőnek, „Istennek” nevezi, aki „mindenek előtt van”,
• - a Lelket Istennek nevezi, aki Isten mélységeit kutatja és életet ad.

Te ezzel szemben:

• - az Atyaistenből főistent csinálsz,
• - a Fiúból „Felkent Istent”, aki „formát ad” egy embernek, majd lelép,
• - a Szentlélekből pedig valami mellékszereplőt.

A Szentírást nem véded. Szétszabdalod, hogy a saját konstrukciódba férjen.

 

9. Mit mond ki valójában a rendszered?

Ha összerakjuk, amit ebben az egy válaszodban állítottál, a következő „evangélium” rajzolódik ki:

• - Van egy Isten, aki maga a „fő-Isten”, marad magának.
• - Van egy „Felkent Isten”, akinek „formájában” egy ember Jézus ideiglenesen él.
• - Ez az ember Jézus ténylegesen csak ember, aki hordozza a „formát”;
• - Isten – vagy a „Felkent Isten” – a halál előtt elhagyja a testet, mert „nem maradhat holttestben”.
• - A feltámadás után Jézus testében már nincs ott személy szerint az, aki „Isten formájában volt”; Jézus csak arról beszél, hogy majd „felmegy az Atyjához”.

Ebben a modellben:

• - nem Isten Fia hal meg, csak egy isten-lakott ember;
• - nem Isten Fia támad fel, csak egy ember, akit Isten újra életre kelt;
• - a megtestesülés ideiglenes bérlet, nem visszavonhatatlan egység.

Ez viszont szembemegy mindazzal, amit az apostoli, patrisztikus, katolikus–ortodox Tradíció valaha is hitt.

 

10. Mire kellene visszatérned?

Nem rám kell haragudnod, nem „Róma Főpapjára”, nem a zsinatokra. Hanem arra kellene végre őszintén ránézned, hogy amit most képviselsz, az nem a Szentírás vezette, hanem a saját, ex-szektás reakcióid által torzított magyarázat.

A katolikus hit itt nem bonyolult:

• - Egy Isten van.
• - A Fiú öröktől fogva Isten, az Atyával egylényegű.
• - A Fiú az idő teljességében valóságos emberi természetet vesz fel: testet és lelket.
• - A személy egy: amit az emberi természet cselekszik és szenved, azt annak a személynek tulajdonítjuk, aki Isten Fia.
• - A halálban a lélek és test elválik egymástól, de mindkettő a Fiú személyéhez tartozik; a hypostatikus egység sértetlen.
• - A feltámadásban ugyanaz a Fiú ugyanazt az emberi természetet dicsőíti meg, amelyet értünk felvett.

Minden, amit írtál, ott törik, ahol ezt a személyi egységet szétszakítod. Amíg ragaszkodsz ehhez a kettészakított Krisztushoz, addig nem az Egyházat, hanem az evangélium magvát támadod. És ezen nem segít semmiféle „Szent Szellemre” hivatkozó retorika: a Lélek soha nem az a Lélek, aki Krisztust szétvágja, hanem az, aki Krisztust megvallja: „Úrnak”, „Istennek”, megtestesült Fiúnak – egy személyben, két természetben.