Kezdjük ott, ahol a baj gyökere van: végig kettévágod Krisztust, és kettévágod az Istent. Nálad van egy „Khrisztosz Isten” (az Ige), meg egy „Khrisztosz ember” (Jézus), akik ideig-óráig egymásba „beköltöznek”, aztán szétszélednek, mint rossz lakótársak. Ez a nyers nesztorianizmus – és mellé szégyentelen henoteizmus-szagú teológia, ahol a Szentháromság helyére „istenek” és „felkentek” sakktáblája kerül. Nem biblia, nem kereszténység, hanem házi barkács. Most szétszedem pontról pontra, amit ebben a szövegben állítasz – sem többet, sem kevesebbet.

 

Először: „Én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem” (Jn 14,10–11). Ebből te „albérletet” csinálsz: az Atya mint különálló istenség ideiglenesen a „Jézus-lakásban”. A szöveg viszont a kölcsönös bennlakozásról beszél (perichórészisz), nem két külön alanyról, akik összekapaszkodnak, majd szétválnak. János teológiájában ugyanaz az alany húzódik végig: „kezdetben volt a Logosz… és Isten volt a Logosz… és a Logosz testté lett (σὰρξ ἐγένετο) és közöttünk lakott (ἐσκήνωσεν ἐν ἡμῖν)” (Jn 1,1–14). Nem az áll ott, hogy „a Logosz beköltözött egy már meglévő emberbe”. Az ἐγένετο nem beköltözést, hanem valóságos felvételt jelent: az Ige a maga személyében (nem valami isteni szikra) magára vette az emberi természetet. Egy személy, két természet – unio hypostatica. Minden, amit Jézus mond és tesz, a megtestesült Ige személyi aktusa; amikor az Atya benne „cselekszik”, az nem ideiglenes isteni bérlemény, hanem az egylényegű Fiú és az Atya inseparabilis operációja: opera ad extra indivisa sunt.

 

Másodszor: Fil 2,6–8. Te azt mondod, Pál „múlt időben” jelöli a rövid korszakot, amikor „Isten formájában volt”, majd ez megszűnt. A görög ὑπάρχων (Isten μορφῇ) nem egy villanásnyi „volt egyszer”, hanem fennálló létmód: Istenként létezve, mégis kiüresítette magát, szolgai μορφή-t vett fel. A κένωσις nem azt jelenti, hogy megszűnt Istennek lenni, hanem hogy isteni dicsőségét elrejtve vállalta az alávetett emberi létet. Pál nem „két Krisztusról” beszél (egy isteniről és egy emberiről), hanem egyetlen Fiúról, aki egyenlő Istennel, és aki – éppen mert Isten – megalázta magát. A te olvasatod a szöveg grammatikájával megy szembe.

 

Harmadszor: „Éli, Éli, lama sabaktáni” (Mt 27,46). Te ebből azt fabrikálod, hogy az „Istene és Atyja eltávozott a testéből”, a „Khrisztosz Isten” kilépett a „Khrisztosz emberből”, majd „nem lakozik holttestekben”, tehát a halál előtt már szétváltak. Ez egyenesen szembemegy a keresztény hittel és magával a szövegösszefüggéssel. Jézus a 22. zsoltár kezdősorát idézi – ez a messiási szenvedés és a végső győzelem zsoltára, nem az ontológiai szakadásé. A zsoltár a gúnyról, a kezek-lábak átlyukasztásáról, a ruhák széthúzásáról és a végső dicsőségről szól. Klasszikus katolikus megfogalmazásban: „Megvonta oltalmát, de nem bontotta meg egységét.” A hypostatikus egység felbonthatatlan. Aquinói Tamás ezt precízen kimondja (STh III, q.50, a.2): a megtestesülés kegyelme – a személyi egység – nem vonatik vissza, mivel Krisztusban nincs bűn, ezért a test a halál pillanatában is személyesen a Logoszhoz tartozott. A halálban a lélek és a test egymástól elvált, de mindkettő a Logosz személyéhez maradt kapcsolva: ezért mondja a Hitvallás joggal, hogy „Isten Fia szenvedett, meghalt és eltemették”. Úgyhogy nem: nem „távozott el az Isten a testből”, hanem a Fiú emberi lelke bocsáttatott ki, a személyes unió sértetlen maradt.

 

Negyedszer: István látomása (ApCsel 7,55–56) és a Jelenések. Igen, István látja „Isten dicsőségét” és „az Emberfiát az Isten jobbján”. Pontosan: két személy, egy Isten. A keresztény hit nem modalizmus, hanem Szentháromság. Amit te ebből ki akarsz csikarni – két külön istenség – az a saját henoteista prekoncepciód. A Jelenésekben, ahol beemelsz képeket a Bárányról és a trónról, a döntő momentum ez: a Bárány ugyanazt a dicséretet kapja, mint „aki a trónon ül”, és az egész mennyei liturgia egyetlen isteni imádásban egyesül. Az, hogy képi nyelven külön ábrázolja a személyeket, nem apasztja két istenné az egy Létezőt.

 

Ötödször: a „láttuk az ő dicsőségét” (Jn 1,14) szerinte csak a színeváltozásra vonatkozik. Bocsáss meg, de János nem ezt írja. A prooimion összegzés: a Logosz élete és műve során áradt ki a doxa, és ennek első „jel-epifániája” már a kánai menyegzőn meg is történik: „ezt az első jelet tette… és megmutatta dicsőségét” (Jn 2,11). A színeváltozás csúcsfény, de nem az egyetlen ragyogás. A „közöttünk lakott” nem három tanítvány titkos hegyi eseményére szűkül, hanem az egész megtestesült jelenlétre.

 

Hatodszor: a csodák és tanítások „a benne lakozó Istentől” jöttek, tehát Jézus csak „emberi csatorna”. János 5,19–23 teljesen mást mond: „amit az Atya tesz, azt hasonlóképpen teszi a Fiú… hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát.” Ez nem „csatorna”, hanem egylényegű hatás: amit csak Isten tehet (életet adni, ítélni), azt a Fiú teszi. A theandrikus cselekvés a hypostatikus egység következménye: egyetlen személy cselekszik, aki Isten és ember, nem két személyes együttműködés.

 

Hetedszer: a Szentlélekről írt blaszfém logikád. Azt állítod, „sehol nem tartalmazza a Szentírás, hogy a Szent Szellem Isten az Úr Jézusnak és Atyjának utódaként jött volna létre”, mintha a katolikus hit ezt tanítaná. Senki nem beszél „utódról”. A Lélek öröktől fogva „származik” (processio) – nem „születik” mint a Fiú, és nem „keletkezik” mint teremtmény. A Szentírás a Lélekről mint Istenről beszél (ApCsel 5,3–4: a Léleknek hazudni = Istennek hazudni), mint „örök Lélekről” (Zsid 9,14: διὰ πνεύματος αἰωνίου), aki kutatja „Isten mélységeit” (1Kor 2,10–11) – olyan ismerettel és hatalommal, ami csak Istené. A niceai és konstantinápolyi zsinat nem „tivornyázó püspökök” alkoholgőzös ötlete, hanem az apostoli hit fogalmi tisztázása a Szentírás alapján. Az a rágalom, hogy a császár bordélyt nyitott a zsinathoz, csak azt árulja el, milyen forrásokból élsz; teológiát ez nem helyettesít.

 

Nyolcadszor: a két „Krisztus” – „egy Felkent az istenek közül” és „egy Felkent az emberek közül”, és ezek ideiglenes együttlakása Jézus testében. Ez a Nesztor-színház. A Szentírás szerint „Krisztus” egy cím és egy személy: „Ma született nektek az Üdvözítő, aki az Úr Krisztus” (Lk 2,11). Az, aki „az Úr”, ugyanaz, aki „Krisztus”. Nincs két személy. Amikor azt írod, „a benne lakozó Felkent Isten… nem azonos az ember Jézussal”, kimondod a hit tagadását: „aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus – az az antikrisztus” (1Jn 2,22). Nem azt, hogy az ember nem ember, hanem hogy az a Jézus, akit láttunk és érintettünk, maga a megtestesült Ige. Ketté vágni őt: ez az, amit az Egyház kezdettől fogva visszautasít.

 

Kilencedszer: „a Khrisztosz Isten elhagyta Jézus testét a kilencedik óráig… majd Jézus kibocsátotta a szellemét”. A „kibocsátotta a szellemét” (Jn 19,30) Jézus emberi lelkének halálkori elválását jelenti – nem a Logosz „kiköltözését”. Tamás szava idézendő újra: a Logosz az emberi lélekhez és testhez a halál alatt is személyesen kapcsolódott; a temetett test „Dei Filius” teste maradt. Ezért valljuk: „Unus de Trinitate passus est carne” – azaz a szenvedés az emberi természetben történt, de a szenvedő alany a Szentháromság egyik személye. A te tételmondatod – „a Khrisztosz Isten holttestekben nem lakozik” – egyszerűen tagadja a katolikus (és ortodox) hit középpontját: „Deus mortuus est” carne, nem isteni természetében, hanem az emberiben; mégis Isten Fia halt meg értünk.

 

Tizedszer: „Ne illess engem, mert még nem mentem fel Atyámhoz” (Jn 20,17). Ezt úgy tolod előre, mintha bizonyítaná, hogy a kereszten „eltávozott az Isten a testből”. Jézus itt Mária Magdolna tapadó, földi ragaszkodását rendeli helyére: nem „visszakapott halott”, akit meg lehet tartani, hanem a megdicsőülésre, mennybemenetelre tartó Úr. Semmi köze nincs annak igazolásához, amit belehallani akarsz. Az, hogy „az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” megy, egyszerűen a megkülönböztetést fejezi ki: az Atya Jézusnak természettől fogva Atyja, nekünk kegyelemből Atyánk; Jézus mondhatja „Istenem” az emberi természetben – ettől nem lesz teremtmény.

 

Tizenegyedszer: a „Második Ádám szelleme” előre megalkotva, majd beültetve Máriába. Ez tiszta spekuláció, semmiféle szentírási alapja nincs; sőt ütközik Jn 1,14 világosságával. A megtestesülés nem úgy történt, hogy Isten a raktárból elővett egy kész „szellemet”, és belerakta a méhbe. A Fiú öröktől fogva Isten; az idő teljességében a Szentlélektől Mária méhében emberi természetet vett fel: realis, teljes, igaz emberi testet és lelket. „Fiú” a Fiú volt már a megtestesülés előtt is (Jn 3,16; Gal 4,4) – nem a bemerítésnél lett „Fiúvá fogadva”. Zsid 5,8–9, amit idézel, arról szól, hogy mint ember „megtanulta az engedelmességet” a szenvedésben; ez nem „fiúvá fogadás”, hanem a megtestesült Fiú üdvrendi engedelmessége.

 

Tizenkettedik: Mikeás 5,2. Lekicsinyled Károli fordítását, mintha az „eleitől fogva” és az „öröktől fogva” egymást kioltaná. A héber szöveg (miqqedem, mimej ‘olam) egyszerre mondja: ősi eredet, az idő kezdeteit meghaladó eredet. A prófétai nyelv nem a te hétköznapi „kezdet-lista” logikádra van szabva. Ráadásul a LXX is ezt hozza: „ἀπ᾽ ἀρχῆς ἐξ ἡμερῶν αἰῶνος” – az „aiōn napjaitól”. Ezt „kezdettel” fordítani: nyelvtani erőszak.

 

Tizenharmadszor: kiragadsz egy csomó helyet, ahol Jézust „embernek” mondja az Írás (és mondja is, teljes joggal), majd ebből záradékolod: „Sehol nem nevezi az Írás az Istent anthrōpos-nak”. Senki nem állítja, hogy az Isten természete „anthrōpos”; azt állítjuk, hogy az Ige Isten, és „anthrōpos” lett, anélkül hogy megszűnne Isten lenni. Magad idézed 1Kor 15,47-et: „a második ember, az Úr, mennyből való.” A mondatod felét elnyeli a rendszered. Pont ez a keresztény hit: a valóságos ember az „Úr a mennyből”. És igen, ugyanaz az Újszövetség, amely Jézust embernek nevezi, Istennek is nevezi – de mivel te ebben az írásodban ezeket nem idézed, én csak annyit mondok: az általad hozott helyek a valóságos emberséget bizonyítják, nem a Deitás tagadását.

 

Végül: a zsinatokra szórt trágya. Ez nem teológiai érv, hanem indulat. A niceai és konstantinápolyi döntések nem császári tivornyák jegyzőkönyvei, hanem az apostoli hit védelme Ariusszal és a pneumatomakhosszal szemben. A „Róma főpapja által vezetett egyház háromarcú istenmodellje” – ez a fröcsögő szlogen pont annyit ér, mint bármelyik internetes pamflet: semmit. A tartalomhoz képest zéró.

 

Összefoglalom neked úgy, hogy ne tudj kicsúszni alóla. A te írásodban explicit módon a következőket állítod: (1) a Fiú és Jézus két külön alany; (2) a megtestesülés ideiglenes „bennlakás”; (3) a kereszten a „Khrisztosz Isten” kiköltözött; (4) a Lélek nem Isten, a filioque „istenkáromlás”; (5) két „Krisztus” van: egy isteni és egy emberi; (6) Krisztus „szelleme” teremtett lény a világ előtt; (7) Mikeás 5,2 a kezdetiségre bizonyít, nem örökre; (8) Jézus csupán „ember”, mert az Írás embernek nevezi. Mind a nyolc pont téves: vagy nyelvtanilag (Jn 1; Fil 2), vagy kontextuálisan (Mt 27 – Zsolt 22; Jn 2; Jn 5), vagy dogmatikailag (hypostatikus egység; communicatio idiomatum; processio Spiritus), vagy nyelv-történetileg (Mikeás 5,2). A katolikus (és ortodox) hit itt nem játszik: nem enged szétszaggatni egyetlen Krisztust két személyre, és nem enged „kiköltöztetni” Istent a megtestesült Fiúból a kereszt alatt. „Megvonta oltalmát, de nem bontotta meg egységét.” Tamás szavával: a Logosz a halálban is egyesítette magával a testet és a lelket személy szerint.

 

Szóval, ha legközelebb azt írod, „én az Úr Jézusnak hiszek”, akkor kezdd azzal, hogy János prológusát és Pál Krisztus-himnuszát hajlandó vagy elolvasni úgy, ahogy vannak – nem pedig úgy, ahogy a saját nesztoriánus kézikönyved diktálja. A Szentírás megengedi, hogy térdelj: az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy Isten. A te rendszered megparancsolja, hogy szétvágd, amit Isten egyesített. És ez nem „igaz hit”: ez a hit tagadása. Térj vissza ahhoz, akit szét akarsz választani: az egy Krisztushoz, Istenhez és emberhez. Mert amit itt leírtál, az nem exegézis – az Ige kivégzése.