Na akkor nézzük, mit jelent nálad az, hogy „engeded, hogy a szöveg vezessen”. Mert amit itt leművelsz, az nem szövegkövetés, hanem saját kézzel barkácsolt „hamisítatlan Ige” – vagyis egy olyan magánfordítás, amit se kézirat, se egyház, se komoly exegéta nem ismer, csak te.

Menjünk végig pontonként azon, amit ebben a szövegben állítasz.

 

1. „János 1,1–14 nem az ember Jézusról szól” – de, pontosan róla szól

Azzal indítasz, hogy Jn 1,1–14 „nem az ember Jézusról szól, hanem az Ige Istenről, a Fiúról, aki Jézus testében lakozást nyert”. Ebből akarod lehúzni a nesztoriánus sémádat: „bent egy isteni lakó, kívül egy ember-Jézus, kettő nem egy személy”.

Csakhogy maga a szöveg úgy épül fel, hogy a Prológus az ugyanarról a személyről beszél az elejétől a végéig:

• „Kezdetben volt az Ige… és Isten volt az Ige… Minden általa lett…
• …És az Ige testté lett, és közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét…
• …a Jézus Krisztusé.” (Jn 1,1–3.14.17)

Nem arról van szó, hogy lett egy „ember Jézus”, és valami másik istenség beköltözött a testébe, mint egy bérleménybe. Az Ige maga „testté lett” (γενόμενον, sarx), nem „kölcsönkért magának egy testet”. A „lakozott köztünk” (ἐσκήνωσεν) a nép közé való betelepedést jelenti, nem azt, hogy egy emberszobor belsejében lakó isten-szpark odabent üldögél, kívül pedig egy külön ember-személy császkál.

A te modellod: két alany – egy „Fiú Isten” a testben, és egy külön „ember Jézus” kívül.
János modellje: egyetlen alany – az Ige, aki testté lett, és akit Jézus Krisztusnak nevez.

Aki itt „nem engedi, hogy a szöveg vezessen”, az te vagy. A Prológus nem nesztoriánus lakáskiadás, hanem megtestesülés.

 

2. Jn 14,11–12: engedelmes Fiú ≠ nem isteni Fiú

Azt mondod: Jézus „a benne lakozó Istenről” beszél, harmadik személyben, „akinek ő engedelmes szolgája, nem pedig vele azonos Isten”. Jn 14,11-ben ugyanis:

• „Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van.”

Te ebből csak annyit bírsz kihallani, hogy „az Atya nagyobb”, „Jézus szolgál”, ezért nem lehet egyenlő.
De figyelj: ha valaki azt mondja: „én X-ben vagyok, és X bennem van”, az nem „két külön lény, alkalmi együttműködésben”. Ez belső egység. Pont ugyanezt a nyelvet használja János a hívők és Krisztus viszonyára – de sosem úgy, hogy a hívő személye, lényege azonos lenne Krisztuséval. A Fiúnál viszont a kijelentés belső isteni egységre mutat: ugyanazt a kompozíciót látod Jn 10,30-ban („Én és az Atya egy vagyunk”) és Jn 14,9-ben („aki engem lát, látja az Atyát”).

Az engedelmesség, alárendeltség, amelyre hivatkozol, az megtestesült Fiúra vonatkozó, „gazdasági” alárendeltség:

• „Engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8).

Ha már idézgetsz, idézhetnéd azt is, hogy ugyanitt azt is mondja: „Isten formájában lévén” és „Istennel való egyenlőséget” birtokolva alázta meg magát. Az, hogy Jézus engedelmes, nem bizonyítja, hogy nem isteni, csak azt, hogy az isteni Fiú emberként az Atyának engedelmeskedik. A te logikáddal minden engedelmes gyerek ontológiailag kevesebbet ér, mint a szülője.

 

3. Jn 1,1 és Jn 8,58 – az „örök” nem Damazus találmánya

Azt mondod: „Jn 1,1–14 nem állítja, hogy az Ige örök isten lenne”, az „örök” szót „a Róma Főpapja által vezetett egyház hamisította bele”.

Nézzük: hol tűnik fel nálad a „hamisított” örök? Jn 1,1–2-ben nincs kimondva az „örök” (αἰώνιος), mert nem is kell kimondani:
„Kezdetben volt az Ige” – az ἦν itt folyamatos létet jelöl a kezdet előtt és alatt, nem „akkor kezdett létezni”. Utána: „minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett” – vagyis minden, ami „lett” (ἐγένετο), az tőle kapta a létét, ő maga pedig nem a „lett” kategóriába tartozik.

Vagyis:

• – van „ami lett” (teremtmények, Ábrahám, világ);
• – és van az Ige, aki mindent létrehozott, maga nem „lett”.

Ez a bibliai értelemben vett örökkévalóság: nem tartozik a keletkezett dolgok közé. Nem kell ráírni, hogy „örök” pecséttel, a logika magából a görög igézésből kijön.

Jn 8,58-nál ugyanez:

• „Mielőtt Ábrahám lett (γενέσθαι), én vagyok (ἐγώ εἰμι).”

Te: „Ez nem jelenti azt, hogy Jézus örök; Ábrahámnak is volt kezdete, Jézusnak is, az Igének is.”

Gratulálok: sikerült az ἐγώ εἰμι-t lefordítanod „én is lettem valamikor”-ra. Csakhogy Jézus pontosan azt a grammatikai kontrasztot használja, amit te lesöpörsz:
Ábrahám: „lett” (γενέσθαι – időben kezdett létezni);
Jézus: „én vagyok” – időhatározó ellenére jelen idejű, idő fölé mutató önazonosítás, amelyet a hallgatók úgy értenek, ahogy kell: „köveket ragadtak, hogy megkövezzék”. Ugyanez a formula bukkan fel Jn 8 más pontjain, és áthallásban Ex 3,14-re („Én vagyok, aki vagyok”).

Nem a pápa csempészte be az „örökkévalóságot”. Te próbálod kicsempészni onnan, ahol a szöveg logikája ordítja.

 

4. Zsid 9,14: „korszakos Szellem” – amikor a saját magánfordításod leleplez

Idézed a Zsid 9,14-et így:

• „…a korszakos (aioni) Szellem által…”

Majd triumfálsz, hogy „szó nincs arról, hogy Krisztus lelke örök lenne”, és hogy a fordítók „Lélek”-et nagy kezdőbetűznek.

Először is: a szövegben ez áll: διὰ πνεύματος αἰωνίου.
Nem „korszakos”, hanem aiōnios – pontosan ugyanaz a melléknév, amivel az Újszövetség az „örök életet”, az „örök tűz”-et, az „örökkévaló Isten”-t jelöli. Ha te ezt programból mindenhol „korszakosnak” fordítod, akkor nem a „hamisított fordításokat” leplezed le, hanem egyszerűen meghamisítod a szótárat.

Másodszor: igen, itt a Szentlélekről van szó, nem Krisztus „pszükhéjéről”. Ez az én állításomat nem gyengíti, hanem erősíti: maga az Írás nevezi a Lelket „örök Léleknek”. Az, hogy a magyar fordítás nagy kezdőbetűt tesz, teljesen helyénvaló: a kontextus isteni személyre utal. Az „örök” itt nem „egy korszakra szóló” – hanem az isteni Létező időn kívüli módjára.

Tehát:

• – a szöveg tényleg „örök Szellemet” mond;
• – te ezt „korszakosnak” fordítod, hogy összemosd az isteni örökkévalóságot a teremtett korokkal;
• – majd ebből arra következtetsz, hogy „nincs szó örök istenről”.

Nem az Írás leplezi le a „rontott fordítókat”, hanem az Írás leplezi le a te rontott fordításodat.

 

5. „Nincs a Bibliában szó az örökkévalóságra” – ezt most komolyan le merted írni?

Ezt mondod:

„A Szentírásban nincs olyan kifejezés idői értelemben, ami megfelelne a mi örökkévalóság szavunknak.”

Majd idézed Tit 1,2-t: „örök élet, melyet Isten ígért az örök idők előtt”, 2Tim 1,9-et: „örök idők előtt”, és Zsid 9,26-ot: „idők végén”.

Tehát:

• – vannak „idők” (aiōnes), amelyeknek lehet kezdetük – „örök idők előtt”;
• – és van „idők vége” – „idők végén”;
• – és van Valaki, aki ezek előtt már ígért, döntött, kegyelmet adott.

Ha valaki „az idők előtt” létezik, és az „idők végén” is Ura mindennek, akkor ő definíciószerűen nem az idő kategóriájába tartozik. Pontosan ez az, amit a klasszikus teológia „örökkévalóságnak” nevez: nem végtelen hosszú idő, hanem időn túli, az egész időfolyam forrása.

Az, hogy az Újszövetség különösen az aiōn / aiōnios terminológiát használja, nem „golyóstoll-ös hasonlat” kategória, hanem ugyanolyan metafizikai mélység, mint a héber עוֹלָם („olám”). Amikor Isten „örökre” Isten, „dicsősége örökké”, „trónja örökké és örökkön örökké”, te ezt mégis helyesen úgy érted, hogy Isten nem szűnik meg a „korok végén”, ugye? Vagy szerinted az „örökké áldott Isten” (Róm 9,5) csak egy hosszabb „korra” érvényes?

Az a kijelentésed, hogy „nincs bibliai szó az örökkévalóságra”, nem exegézis, hanem egy kényszeres dogma, amit ráteszel a szövegre, aztán kínlódva vagdosod hozzá a verseket.

 

6. 1Kor 15: „Krisztus ember, uralma véges” – szép, csak éppen félbehagytad a Szentírást

Idézed 1Kor 15,21–26-ot, és boldogan húzod alá a „ember által van a feltámadás” részt, mintha ebből az következne, hogy „Krisztosz nem Isten, hanem ember”. Aztán hozzáteszed, hogy uralma is véges, hiszen „addig kell néki uralkodnia”, „aztán a vég, amikor átadja az országot az Istennek és Atyának”.

Három dolgot felejtesz el:

Először: Pál itt tudatosan állítja szembe a két Adam-figurát: az első Ádámot és a második Ádámot. A hangsúly az üdvtörténeti reprezentáción van: „ember által jött a halál, ember által a feltámadás”.
Ez nem ontológiai kizárás: hogy ha Krisztus ember, akkor nem lehet Isten. A klasszikus krisztológia épp azt mondja, hogy Krisztus valóságos ember ÉS valóságos Isten. Pál Ádám-párhuzama a valóságos emberségét hangsúlyozza, nem a Deitás tagadását.

Másodszor: a „vég”, amikor a Fiú átadja az országot az Atyának, nem azt jelenti, hogy megszűnik uralkodni. Ugyanez az Újszövetség mondja:

• „Királyságának nem lesz vége.” (Lk 1,33)
• „Az ő uralma örök uralom, amely nem múlik el.” (Dán 7,14)
• „A te trónod, ó Isten, örökkön örökké.” (Zsid 1,8)

Vagyis Pál nem azt tanítja, hogy Krisztus királysága megszűnik, hanem azt, hogy a mediátori, ellenségeket legyőző, halált eltörlő uralma beteljesedik, és a Fiú – mint engedelmes Fiú – az egész üdvösségművet az Atya kezébe teszi. A Szentháromság benső életében az isteni uralom egy: az Atya és a Fiú és a Lélek közös isteni tekintélygyakorlása. Az időbeli üdvrend szerint azonban „az Atya az, akitől”, „a Fiú az, aki által”, és „a Lélek az, aki bennünk munkál”.

Te az üdvrendbeli alárendelést összekevered az ontológiai kisebbrendűséggel. Ez az arianizmus, csak rosszított kiadásban.

Harmadszor: ha már 1Kor 15-tel dobálózol, olvashatnád tovább is:

• „Hogy az Isten legyen minden mindenben.” (15,28)

Nem azt mondja, hogy „a Fiú eltűnik, lemond, megszűnik”, hanem hogy Isten mindenben mindent betölt. Ha a Fiú Isten, akkor Ő is ebben a „mindenben” benne van – nem mint nyugdíjazott „volt-király”, hanem mint örök Úr.

 

7. Zsid 1: „Ma szültelek téged” – nem az első transzcendens szülésnapi torta

Kedvenc vesszőparipád: Zsid 1,5–9. Azt mondod:

• – „Kezdete van a Fiú Istennek is”;
• – „a Fiú Isten kezdete az a nap, amikor az Istene és Atyja azt mondta: Ma szültelek téged”;
• – „trónja sem öröktől, mert felkenése után lett a társai fölé kenve”;
• – „a helyes fordítás szerint trónja a felkenetése óta korszakokon át áll, de nem öröktől fogva”.

Nézzük meg, mit csinál ténylegesen a Zsidólevél írója.

1. Idézi a 2. zsoltárt: „Fiam vagy te, ma szültelek téged.”
   A korai egyház ezt a verset két dimenzióban értette:
   – egyrészt a Fiú örök nemzésére, amennyiben az Atyától öröktől fogva születik;
   – másrészt történeti értelemben a királyi beiktatásra (feltámadás, megdicsőülés).

Pál is így használja az ApCsel 13,33-ban: a feltámadás napjára vonatkoztatja a „ma”-t, mint nyilvános királyi felkenetést – nem a Fiú létének kezdetére, mintha addig nem is létezett volna.

1. Ugyanebben a fejezetben a Fiút így szólítja meg:

• „A trónod, ó Isten, örökkön örökké (eis ton aiōna tou aiōnos)…” (Zsid 1,8)

Ez az a kifejezés, amit te „korszakok korszakaiba” módon elkenve megpróbálsz „nem-öröknek” beállítani. Csakhogy a folytatás:

• „Te, Uram, a kezdetben alapoztad a földet, és kezeid művei az egek.
• Azok elpusztulnak, te pedig megmaradsz…
• Éveid pedig soha el nem fogynak.” (1,10–12)

Tehát:

• – a Fiút Istennek nevezi;
• – a teremtést neki tulajdonítja;
• – és azt mondja róla, hogy akkor is ő megmarad, amikor az egész teremtett kozmosz elavul, és „évei soha el nem fogynak”.

Ehhez képest te előadod, hogy „kezdete van még a Fiú Istennek is”, és trónja „nem öröktől fogva van”. Ezzel nem engem cáfolsz, hanem kerek-perec a Zsidólevelet. És persze, hogy ehhez előbb saját magadnak kellett megalkotni egy „helyes fordítást”, amelyben az örökkévaló trónt „korszakos szék”-ké minősíted.

A „metochoi” – „részestársak”, „társak” – pedig nem „más istenek”, hanem alattvalók: angyalok, igazak, mindazok, akik a királyságban részesülnek. Az, hogy a Fiút „társaid fölé kent fel az Isten”, pontosan azt jelenti, hogy semelyik társ sem isten hozzá képest. Ő a király, ők az alattvalók.
Te ebből csinálsz mennyei isten-tanácsot.

 

8. Deut 32 és „Istenek Istene” – teológia Ugarit-fanfiction alapján

Most jön a kedvenc mániád: „Istenek Istene”, „Isten fiainak száma”, sorshúzás a népek fölött, mennyei istenosztás. Deut 10,17 és 32,8–9 alapján:

• „A népeknek határokat az Isten fiainak számához mérten szabott… az Úrnak népe lett a része.”

Ebből te azt hozod ki, hogy:

• – az Istenek Atyja „egy-egy istent” rendelt népekhez;
• – tehát a népek több istenhite „nem az ördögtől való”;
• – Izrael Istene csak annyiban különleges, hogy ő „Istenek Istene”;
• – ergo: sok valóságos isten létezik, csak van fölöttük egy főfő.

Kettős csúsztatás.

Először: a „bene elohim” – „Isten fiai” – kifejezés a bibliai hagyományban angyali lényekre utal (pl. Jób 1–2). Igen, a LXX sok helyen „angyaloknak” fordítja. De még ha ragaszkodsz is a „fiak” literalitásához, az egész kánon nem engedi, hogy ezekből valóságos, Jahvéval azonos szinten létező isteneket csinálj.
A Zsolt 96,5 konkrétan ezt mondja:

• „A népek összes istenei démonok, de az Úr az, aki az eget alkotta.”
• És Iz 44,8: „Nincs Isten rajtam kívül, nincs kőszikla, nem tudok másról.”

Te az Ószövetség hiperbólikus királyi nyelvét – „istenek Istene”, „uraknak Ura” – úgy olvasod, mintha bármelyik kánaánita mitológia lenne: főisten, alistenek, országonkénti „védőistenségek”. A Tóra viszont épp azt az utat járja végig, hogy kiirtja ezt a szemléletet: nincsenek „igazi istenek” a többi nép mögött – vannak angyali fejedelmek, vannak démoni kultuszok, de egy Isten van.

Másodszor: a „gods of gods” formula nem „tagolt panteon-térkép”, hanem szuperlatívusz. Ugyanaz a retorika, mint a „királyok Királya”. Nem azt jelenti, hogy van több „valódi király”, és fölöttük egy „szuperkirály”, hanem hogy minden hatalom fölött ez az egyetlen igazi. Te ezt a szuperlatívuszt fogod, és szó szerint értelmezve visszatolod Isten népét a pogány mitológia szintjére. És közben azt állítod, hogy te képviseled az „Istenek Istenét” az Egyházzal szemben. Nem, te a pogány istenképet képviseled a kinyilatkoztatott monoteizmussal szemben.

 

9. Jn 5,26: „önmagában való élet” – ez neked az, hogy „nincs egybeötvöződés”?

Hivatkozol Jn 5,26-ra:

• „Amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában.”

Eből azt a következtetést vonod le, hogy:

• – „nem jött létre egybeötvöződése az ember Jézusnak és az Istenének és Atyjának”;
• – „az isteneket nem asszonyok szülik”;
• – ergo Mária „istenszülő”-tana pogány babona.

Kezdjük az elején: Jn 5,26 pont az ellenkezőjét mondja annak, amit sugallsz. „Amiként az Atyának élete van önmagában” – vagyis az Atya önmagától való, nem kritter; „úgy adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában.” Ez a Szentháromság benső életére vonatkozó kijelentés: az a személy, akit Fiúnak hívunk, ugyanúgy saját, önmagában való élettel bír, amelyet azonban mint Fiú kap az Atyától – öröktől fogva. Ez a teológiában az örök nemzés fogalma: nem időbeli kezdet, hanem személyes viszony: az Atya az ősforrás, a Fiú a tőle öröktől fogva születő.

Ezt te összemaszatolod a megtestesüléssel, és azzal zárod rövidre, hogy „isteneket nem szülnek asszonyok”. Pontosan. Ezért mondja az Egyház, hogy Mária nem a Fiú istenségét „hozta létre”, hanem azt a testet és emberi lelket, amelyben az örök Fiú személye emberként létezik. Ezért „Theotokosz” – Isten Anyja: nem mintha ő lenne a Deitás forrása, hanem mert azt a személyt hordozta méhében, akiről a Szentírás azt mondja: „Isten”, „Úr”, „Isten Fia”.

Te itt úgy teszel, mintha az Egyház azt tanítaná, hogy Mária „szülte az isteniséget”. Ez primitív karikatúra, nem dogma. Ami pedig valójában pogány, az a te modellod: egy főisten, az „Istenek Atyja”, alatta „Fiú istenek”, „népek istenei”, és egy „Felkent Isten”, aki csak egy a sok közül. Ez szó szerint visszalépés a pogány henoteizmusba. Mária dogmája éppen ezt a pogányságot zárja ki: nem két alany, nem egy isteni lakó plusz egy ember-Jézus, hanem egy Krisztus: valóságos Isten és valóságos ember.

 

10. A Háromság-gyűlöleted – és a valóság

A végén megint előveszed a szokásos mantrát:

• – „háromarcú bálványisten”;
• – „Római császárok és I. Damáz által kiképzelgett istenmodell”;
• – „kétségbeesetten próbálnak cégéreket találni Atya, Fiú, Szentlélek nevére”;
• – „nem tudod Jézus örök istenségét bizonyítani a hamisítatlan Igéből”.

Értem én, ex-Jehovista reflex: minden, ami 325 után van, az „császári hittankitalálmány”. Csak az a baj, hogy amit a niceai zsinat kimond, azt már jóval korábban imádkozza, vallja, írja a keresztény közösség. Az olyan kifejezések, mint „Trinitas, una substantia, tres personae” Tertulliánusnál ott vannak a 3. század elején. Ignác Antiochiai a 2. században úgy beszél Jézusról, mint „a mi Istenünkről”. Justinosnál a Logosz, mint Isten; Origenésznél a Fiú örök születése. Ezek még bőven a „Róma Főpapja” előtt vannak.

A niceai hitvallás nem kitalálta, hanem nevesítette azt, amit az apostoli hagyomány eleve hordozott:

• – hogy van egy Isten;
• – hogy Jézus Krisztus „valóságos Isten a valóságos Istentől”;
• – hogy a Szentlélek „Úr és éltető”.

Te ezzel szemben egy olyan szektás konstrukciót kínálsz, amelyben:

• – az Atya „Istenek Istene”, egy a sok isten felett;
• – a Fiú egy külön „Felkent Isten”, akinek van „kelete” és „trónja, ami nem öröktől való”;
• – Jézus, az ember, csak az ő földi „felkentje”;
• – a Lélek meg valami „korszakos” jelenség.

Ez a rendszer se nem biblikus, se nem keresztény, se nem monoteista. A Jehova Tanúi legalább következetesen monoteisták akarnak lenni, még ha el is rontják Krisztus istenségét. Te még a nyers bibliai monoteizmust is feladod egy ugariti jellegű panteon kedvéért, miközben a katolikus hitedet „pogánynak” nevezed.

 

11. „Már többször próbáltál Jézus örök istenségére írást hozni, de nem sikerült” – csak éppen a szöveg ellen rugózol

Összegzésként tele szájjal kijelented, hogy:

• – „eddig nem sikerült” Jézus örök istenségét igazolnom;
• – „a hamisítatlan Igéből úgysem fog menni”;
• – „hiába csempészték be az elvetemültek az örök kifejezést”.

Csakhogy:

• – Jn 1,3: „minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett.” Ha minden, ami lett, általa lett, akkor ő nem tartozik a „lett” kategóriába – tehát nem teremtmény, hanem Teremtő.
• – Jn 8,58: „mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” A szándékos ἐγώ εἰμι / ἐγένετο kontraszt több, mint puszta „előbb születtem, mint ő”.
• – Zsid 1,10–12: „Te alapítottad kezdetben a földet… ezek elmúlnak, te pedig megmaradsz… éveid soha el nem fogynak.” Ez nem „korszakos isten”, hanem a teremtésen kívüli, örökké megmaradó Úr.
• – Lk 1,33 / Dán 7,14 / Zsid 1,8: a Fiú királyságának „nem lesz vége”, „örök uralom”, „örökkön örökké”.

Te ezekre azt mondod: „mindenhol csak aiōn, korszak, korszakos, korszakok korszaka, nincs örökkévalóság.”
Nem az Írást véded a fordítóktól, hanem a saját rendszeredet az Írástól. Mivel nem bírod elviselni, hogy a szöveg mást mond, mint amit te kitaláltál, hát nekiállsz szótárt írni saját használatra, és minden „örök”-öt visszahúzol „korszakosnak”.

 

Zárás – ki engedi, hogy a szöveg vezessen?

Azt írtad, hogy „engeded, hogy a szöveg vezessen”. A valóság az, hogy:

• – ahol a szöveg az egy Isten egyediségét húzza alá („rajtam kívül nincs más”), te odaképzelsz egy isten-panteont;
• – ahol a szöveg a Fiút teremtőtlen, „minden általa lett” módon mutatja be, te „kezdetet” fabrikálsz rá;
• – ahol a szöveg a Lélekről „örök Lélek”-ként beszél, te „korszakos Szellemet” írsz be;
• – ahol a Fiú trónjáról „örökkön örökké” beszél, te „korszakokon át tartó” széket csinálsz;
• – ahol az Egyház Máriáról azt állítja, hogy annak az egy személynek az anyja, aki Isten és ember, te pogány „istenszülő” karikatúrát csinálsz;
• – ahol a Szentháromság tanítása azt mondja: egy Isten, három személy, te „háromarcú bálványt” ordítasz.

Nem a „Róma Főpapja” hamisította meg a Szentírást, hanem te fabrikáltál magadnak egy „hamisítatlan Igét” – egy magánfordítás-csomagot, amelyben minden necces helyet átfested, hogy beleférjen az ugariti-szellemű „Istenek Istene + alistenek + felkent isten + földi felkent” rendszeredbe.

Ha komolyan vennéd a Bibliát, akkor négy egyszerű dolgot belátnál:

1. Az Ó- és Újszövetség következetesen tagadja, hogy lennének más valóságos istenek Jahve mellett.
2. Ugyanezek a szövegek a Fiúra és a Lélekre olyan jelzőket, cselekvéseket, megtiszteltetéseket alkalmaznak, amelyek csak Istenhez illenek.
3. Krisztus uralma nem ér véget, hanem formát vált: az üdvrend teljesül, az isteni uralom változatlanul marad.
4. A Szentháromság dogmája nem „császári kitaláció”, hanem annak a kinyilatkoztatott valóságnak a fogalmi összefoglalása, amelyet az Írás és az apostoli hagyomány hordoz.

Amíg ezeket elutasítod, addig nem a „háromarcú bálvány” ellen harcolsz, hanem a kinyilatkoztatott Isten ellen, akit te „Istenek Istenének” hívsz, de valójában egy pogány főisten-sémába tuszkolnál bele. A kérdés végül nem az, hogy engem győzködsz-e, hanem hogy hajlandó vagy-e egyszer a saját hangod helyett meghallani azt, amit az Írás, az Egyház és az értelem együtt kiált: egy Isten van, Atya, Fiú, Szentlélek – és Jézus Krisztus nem egy „isten az istenek között”, hanem „az élő Isten Fia”.