A magam kis egyszerű ismereteivel (és minimális gombászkodásommal) úgy foglalnám össze, hogy az ősztől tavaszig a talajt átáztató nedvesség (és ebben benne van az őszi meg a tavaszi eső, valamit a téli hó) adja meg a löketet a gombáknak, persze ha ezek után jön egy csapadékos nyár, még jobb az összkép.

 

NB: 1999 a nagy hegyi árvizek nyara volt (Kemencei kisvasút lepusztítása, homokzsákok az M3-as vadonatúj szakasza – Gyöngyös–Polgár – mentén), a bükki természetvédelmi táborban is egy hétig esett az eső egyfolytában. DE:

– soha annyi rókagomba nem volt egy rakáson (szinte csak a kezünket kellett a sátorból kinyújtani érte);

– szedtünk pl. királytinórut, ami se azelőtt, sem pedig azóta nem volt igazán jellemző a környékre;

– óriás csiperke is volt, szintén egyedi alkalomként;

– gyönyörű óriás pöfetegek nőttek a fennsíkon;

– stb. :-)

És ezt nemcsak a júliusi csapadékrekord hozta, hanem hogy egy eleve nedves talajra jött az özönvíz. Miközben a hegyek között egy hétig ömlött az eső, Egerben ragyogó napsütés volt, amikor lementünk.

 

Bükki források:

– az Imó-kői barlangból háromnegyed szelvényben dőlt a víz;

– a Vörös-kői embermagas szökőkutat produkált;

– vígan folyt a Fekete-len is, ahol általában csak a kék mérőhenger belsejében tudnak a szakértők vizet találni.

A rétegvízi forrásokat (Tamás-kút, Hárs-kút, Lénárt-forrás) nem is említem :-)