Barátom,

 

megint ugyanazt a régi lemezt teszed fel: „hol itt a háromságtan?”, „eltűntek az akták”, „Rimini döntött”, „Filioque-hamisítás”, „két Atya”, „két Krisztus”, „Mária nem Istenszülő”. Ugyanaz a sietős összeollózás, ugyanaz a zűrzavaros kronológia, ugyanaz a nyelvészeti észrevétlenkedés. Menjünk végig rajta, szálanként kihúzva a csomót. Nem fogok finomkodni: amit írsz, történetileg szétesik, teológiailag önellentmondásos, és exegézis helyett rögtönzött mítoszgyártás.

 

Először is: „Ez igaz, de hol van itt a háromságtan.” Ott, ahol te makacsul nem akarod látni. Nicea nem a „háromarcú szobor” ikonográfiáját fogalmazta meg, hanem a Szentírásból kinövő alapállítást: a Fiú nem teremtmény, hanem „egylényegű az Atyával”. Ez nem lábjegyzet, hanem a trinitárius hit gerince. Ha az Atya Isten, és a Fiú az Atyával azonos istenségű, akkor már nem vagy sem „zsidó-ízű unitarizmusban”, sem ariánus fél-istenségben. A Szentlélekről szóló artikulációt valóban 381-ben bontotta ki az egyház, de a képlet logikája Niceában eldőlt: az istenség nem egyetlen személyre szűkül. Az, hogy te mechanikusan ismételgeted: „a vita csak az egylényegűségről szólt”, nem cáfolja, hanem visszaigazolja: igen, épp a Fiú teljes istenségét szegeltek a helyére. A „hol itt a háromságtan” kérdésed körülbelül olyan, mint a kérdés: „hol itt a kör, ha már felrajzoltátok a sugarát és a középpontját?” – ott, hogy a harmadik elem (a Szentlélek) dogmatikai kifejtése már csak a kész körív végighúzása volt.

 

Aztán az aktamítosz: „Ezt azonban nem lehet pontosan kideríteni, hisz a niceai zsinat aktái eltűntek.” A krédó szövege nem „eltűnt legenda”, hanem első kézből ismert és a későbbi zsinatokban, liturgiákban hordozott valóság. Az anathémák ismertek (tagadni „hogy volt idő, amikor nem volt”; tagadni, hogy „más lényegű” – mindez nem a képzeleted, hanem a 4. századi ökumenikus visszhang). Ha igaz volna a te összeesküvés-narratívád, hogy „eltűnt, tehát akármi ráfogható”, magad alatt vágod a fát: hiszen akkor a saját homoousios-ellenes mesédet sem tudod semmivel igazolni. A „nincs papír, tehát én döntöm el, mi volt” – ez a JT-szemináriumi szintű retorika nem történetírás.

 

Jön a Riminum-revizionizmusod: „Amint látod a 359-ben Riminiben összehívott zsinat az arianizmus mellett döntött. Hol volt még ekkor a háromságtan misztériuma?” Hol? Ott, hogy épp azért kellett erőszakolt kompromisszumokat gyártani, mert Nicea állt, és az ariánus párt császári nyomás alatt próbálta megkavarni a vizet. Rimini nem „ortodox dogma”, hanem krízis–epizód: száműzetésekkel, kényszeraláírásokkal, azonnali visszarendeződéssel. A saját idézett lexikon-kivágásod sem azt mondja, amit belemagyarázol: Riminiben „megújították a niceai hitvallást”, Szeleukiában nem fogadták el, a császár pedig kényszerített – majd az arianizmus „lassan veszített népszerűségéből”, és 381-ben Konstantinápoly rendezte a helyzetet. Ennyit a triumfáló „Rimini döntött” mítoszról. A történelem nem a te kedvedért áll meg 359-nél.

 

A Szentlélekről írtad: „sem 325-ben Niceában, sem 359-ben Riminiben nem foglalkoztak vele”. Nem „nem foglalkoztak”, hanem még nem kellett explicit trinitárius pneumatológiát definiálni. A Szentlélek istenségét – amelyet már a Szentírás isteni cselekvésként, személyes alanyként ad – a makedoniánus viták kényszerítették ki 381-ben. Ez fejlődés, nem kitaláció. A te csúsztatásod, hogy „a három személyes egy Istenről nem létezett zsinati határozat az ediktum előtt”, kényelmes szalmabáb: a zsinat nem teremti a valóságot, hanem elhatárolja az eretnek torzulásoktól. A krisztológiai és pneumatológiai döntések a liturgikus-szentírási hagyomány artikulációi, nem udvari jogalkotás. A „római császár” mantrád itt sem több, mint díszlet a gyanakvásodhoz.

 

Most a filioque-összevisszaságod. Azt írod: „Anélkül pedig nem létezhetett a három az egyben istenmodell… 589-ben Toledóban utólag belehamisították a ‘filiquke’ szót… 691-ben tiltakoztak az 529-es beszúrás ellen.” Ez kronológiai káosz. A toledói filioque 589-ben spanyol liturgiai betoldás a nicea-konstantinápolyi krédóba (nem „529-es beszúrás”), amely később frank területen terjedt el. A „II. Jusztinián” 691-ben (helyesen: Justinianus II) a Trullói (Quinisext) zsinatot hívta össze, amely a fegyelemről hozott kánonokat – ott nem „a 529-es filioque-beszúrás” ellen tiltakoztak, mert ilyen nem is volt. A filioque-vita érdemi kelet–nyugati fázisa jóval későbbi (Photios korától). De az egész félreértésed csúcsa nem is a dátum: hanem az, hogy a filioque-t úgy állítod be, mint „a Szentszellem az Atyától és az ember Jézustól” származnék. Ez teológiai nonszensz. A filioque az örök isteni eredésre vonatkozik (a Szentlélek az Atyától azonos isteni forrásból „a Fiú által”, illetve nyugaton: „és a Fiútól” – mint egyetlen isteni princípiumtól az Atyával közösen), nem pedig valamiféle időbeli, krisztológiai csatornázásra a „ember Jézusból”. A természetek kommunikációja nem cseréli fel a szentháromsági relációkat. Emberi természetéből Jézus nem „forrása” a Lélek örök eredésének; isteni személyek közti relációról beszélünk. A te mondatod itt leleplező: fogalmad sincs, mi a különbség a „kibocsátás” (ekporeusis), a „küldés” (missio) és az üdvtörténeti adományozás között. Ebből a zűrzavarból pedig sehogy sem lesz „bizonyíték” a háromságtan ellen.

 

Most a legmeredekebb: „a Szentírás két Atya Istenről tanúskodik… Izrael fiai a Fiú Istent is Atyának szólították… Az csak természetes, hogy Izrael Istene, a Fiú Isten egylényegű az Atyjával… Ellenben az Ember Jézusról nem mondható el, hogy egylényegű lenne az Atyával.” Ez a mondatsor nemcsak téves, hanem egymásnak csapódó tévedések füzére. Először: „két Atya” – a Biblia épp ellenkezőleg kiáltja: „Egy az Isten és mindeneknek Atyja” (Ef 4,6); „Hát nem egy Atyánk van mindnyájunknak?” (Mal 2,10); János prológusa az „egyszülött Fiúról/egyszülött Istenről” beszél, „aki az Atya kebelében van” (Jn 1,18). Az, hogy Izrael Istent Atyának szólíthatja (Jer 3,19), nem azt jelenti, hogy létezne egy „külön Fiú-Isten, akit Atyának neveznek”, és még egy „Istenek Atyja”. Egy Isten Atya – a Fiú Atyja. Másodszor: az „ember Jézus” leválasztása a Fiúról a nesztoriánus képtelenséged gyökere. A katolikus tanítás – Efezus, majd Khalkédón – nem azt mondja, hogy egy „ember Jézus” és egy „Isten Krisztus” mellérendelten kooperálnak, hanem hogy egyetlen isteni személy (a Fiú) két természetben (isteni és emberi) valóságosan, összekeverés nélkül, elválaszthatatlanul létezik. Ezért lehet Mária Theotokosz (Istenszülő): mert akit szül, az nem egy „külön ember-valaki”, hanem a megtestesült isteni Fiú személye. A te „két Krisztus” konstrukciód nem menti a monoteizmust; szétrobbantja a megváltást, elvágja a megtestesülés misztériumát, és hamis „kettősségbe” széthasítja azt, amit az evangélium egy személyben állít: „Az Ige testté lett” (Jn 1,14), „Benne lakik az istenség egész teljessége testileg” (Kol 2,9). „Én nem nevezném Istennek a két-három hónapos csecsemőt!” – idézed Nesztorioszt. Ez téged jellemez, nem az evangéliumot: a te képtelenséged az, hogy nem bírod elhinni, hogy a Fiú személye már az anyaméhben is ugyanaz a ki mondhatatlan isteni „Ki”. Ha a Fiú nem az, aki megszületik, akkor nem Isten vére vált meg bennünket (ApCsel 20,28), és Jézus Krisztus nem „Emmánuel” (Mt 1,23), hanem egy ember mellé állított isteni társ. Ez pedig a kereszténység felmondása.

 

A „Mária nem Istenszülő, csak Krisztusszülő” mantrád itt végleg elhasal. „Khrisztosszülő” – micsoda ügyes kísérlet arra, hogy a „Krisztus” szót elválaszd attól a személytől, aki a Názáreti Jézus. A Biblia szerint a „Krisztus” nem egy külön „isteni entitás”, aki „az ember Jézusban lakik”. A „Krisztus” a Fiú megtestesült személyes neve és tisztsége Jézusban. Mária „Isten anyja” annyit jelent: akit hordozott, az isteni Fiú egyetlen személye. Ez nem azt jelenti, hogy Mária az isteni természet eredete volna (képtelenség), hanem hogy a Fiú személye tőle vette az emberi természetet. Ha ezt nem fogadod el, a megváltás esik szét: nem Isten szenvedett és halt meg értünk emberi természetében, hanem valami isteni „lakó” időnként „használta” az embert Jézust. Ez a teológiád. Ezt ítélte el az egyház – jogosan.

 

Az „ember Jézus” preegzisztenciájáról odavetett félmondataid („i. sz. kezdete előtt, mégpedig emberként”) önleleplező bakicsomag. Egyszerre mondod, hogy az „ember Jézus” nem lehet egylényegű az Atyával, mert ő „csak” ember; majd eljátszol azzal az abszurd ötlettel, hogy az „ember Jézus” az idő kezdete előtt emberként létezett. Ezt még a tanításod sem bírja el. A Szentírás szerint az Ige (a Fiú) volt „kezdetben Istennél, és Isten volt az Ige”; az „ember” természetet „felvette”, „testté lett”, „asszonytól született” (Gal 4,4). A te mondatod egyszerre tagadja és feltételezi a megtestesülést – úgy, hogy közben teljesen félreérti.

 

Vissza a „császár” lemezre. Azt ismételgeted, hogy „a niceai zsinatot nem a Szent Szellem, hanem Róma istentelen császára hívta össze”. Ez a gyanúsítgatás a történeti tudatlanság és az ideológiai reflex keveréke. A zsinatot az hívja össze, akinek politikai eszköze van rá – ez a 4. században a császár. Amitől egy zsinat ökumenikus és kötelező, az nem a meghívó személye, hanem a sensus Ecclesiae, a püspöki testület döntése, a hagyományhoz való hűség és az egyetemes recepció. Ugyanazon logika szerint bármelyik apostoli zsinatot is kidobhatnád, ha tetszene hozzá gyártani egy elég sötét hátteret. De te szelektíven szeretsz gyanakodni: ha az ediktum neked tetszik, lobogtatod; ha nem tetszik, „császári erőszak”.

 

Nem mehetek el szó nélkül a stílus mellett sem. „Sátántól megszállott tévtanítók”, „háromarcú isten”, „khrisztosz nélküli császár”, „baromság” – ezek nem érvek. Ezek olcsó jelzők, amelyek az érvelés helyére kerülnek, amikor kifogy a muníció. Ráadásul következetlenül bánsz velük: a pápát, akit gyűlölsz, „csak császár kegyence”, a pátriárkát, akire hivatkozol (Nesztoriosz), ugyanúgy császári kinevezett – de ő nálad hirtelen „bölcsen elszakadó”. Nem a császári befolyással van bajod; azzal van bajod, ha valami nem fér bele a henoteista-nesztoriánus magánrendszeredbe.

 

Végül a lényeg. A te rendszered szerint: van egy „Istenek Atyja”, van egy „Fiú-Isten”, akit Izrael Atyának nevez, és van egy „ember Jézus”, akiben a „Fiú-Isten” lakik; a Lélek pedig nem a Szentháromságon belüli örök relációban ered, hanem maximum „küldésként” kapcsolódik, semmiképp sem „az ember Jézustól”. Ez a séma nem a bibliai monoteizmus megtisztítása; ez egy házi panteon. A katolikus hit ezzel szemben: egy Isten lényege, három isteni személy; a Fiú egylényegű az Atyával (Nicea), a Szentlélek Úr és éltető, a Fiúval együtt imádandó és dicsőítendő (Konstantinápoly); a Fiú egyetlen isteni személy, aki valóságos emberré lett (Efezus–Khalkédón); Mária Theotokosz, mert akit szült, az a megtestesült Isten Fia; a Lélek öröktől az Atyától (és nyugaton: az Atyától és a Fiútól) ered, nem „az ember Jézusból”, hanem a Fiú örök isteni személyes relációjában. Ez az a szerkezet, amely a Szentírás egészét (Jn 1; Jn 20,28; Kol 1; Kol 2,9; Zsid 1), a liturgiát, a hitvallást összefogja. A te konstrukciód itt törik szét minden ponton, és ezért kell hozzá minduntalan a „császár”, a „hamisítás”, a „máglya” – mert a belső koherencia helyére külső vádakat raksz.

 

Összefoglalom neked, egyenesen és kertelés nélkül. Nicea nem a téged zavaró szó – „háromság” – kimondásával, hanem a Fiú istenségének megbonthatatlan kimondásával tette visszavonhatatlanná a trinitárius hit magvát. Rimini nem cáfolat, hanem válságtünet, amelyből az egyház kijózanodott. A „két Atya” és „két Krisztus” szöveg nálad nem bátor biblicizmus, hanem szimpla exegézisbaleset. A filioque-kronológiád hibás, a fogalomhasználatod zavaros. A Theotokosz elutasítása nem tisztelet Isten felé, hanem a megtestesülés tagadása. És a retorikád – amellyel „Sátánnal megszállottakat” kiáltasz bárkire, aki nem hajlandó a saját barkács-pantheonod előtt fejet hajtani – nem erő, hanem póz.

 

Nem várom, hogy egyetlen válasz letörje a haragodat a katolikus hagyomány ellen. De azt elvárom, hogy ha vitázol, legalább a tényekhez és a fogalmakhoz hű maradj. Amíg „eltűnt aktákkal”, „császári hamisítással”, „két Atya-Isten” fantáziával, „ember Jézus előtti emberi létezésével”, „Mária nem Theotokosz” mantrával operálsz, addig nem a Szentháromság tanát cáfolod – önnön konstrukciód tarthatatlanságát leplezed. A Szentírás, a hitvallások és az egyházatyák vállvetve állnak azzal szemben, amit te „baromságnak” nevezel – félek, itt most a tükör mutat igazat: az a „baromság” a te zavaros rendszered, nem a keresztény hit rendje.

 

Ha komolyan gondolod a vitát, kezd el itt: egy Isten, az Atya; egy Úr, Jézus Krisztus – nem alárendelt teremtmény, hanem az Atyával egylényegű Fiú; és a Szentlélek, aki Úr és éltető. Innen indul a keresztény vallás. Minden más – a te „két Atyád” és „két Krisztusod” – csak zaj.