Ha holdfénybe öltözött már egész Sevilla, és az esti szél szava zenél,
Oly szép minden, mint hogyha csak az ég kinyílna,
S a csalódott szív újra remél.
Dús, roskadó lombok alól száz mandolin szíve dalol,
S a holdarcú nők szemében a vágyak gyúlnak,
És felsír a lángszavú szerenád:

Pardon, pardon szenyóra, pardon, pardon egy szóra…
De szép, s hogy’ ég a szeme, a hangja mennyországi zene.
Pardon, pardon szenyóra, öné a trón a szívemen,
S habár halál egy csókja,hát öljön meg,

De szeretem!

A pálmák virágos ága susogva, zúgva kíséri halkan a zenét.
S az illatos csipkekendőt kacéran nyújtja leány a legénynek,

S ez elég.
Érzed a csókok vad tüzét, láng-piros lesz éjjel az ég.
Elégnek a kertben is a bíborszín rózsák,
A boldogok, kunyhók és paloták.