Vasárnap a Clawfinger utánközbenmellett két jóbarátommal egy-egy feles borkóla mellett harcolunk egy tál szecsuáni csirkével, egyszercsak két tökari szőkécske őzikelányt veszünk észre. Ők is minket, ha félúton nem állnak meg négy srácnál. Na beszarás. Halljuk viszont, mit mondanak, kiderül, hogy svédek, és úgy beszélnek magyarul, hogy az ember majd megzabálja őket, erre a mindegyik fiuka összekulcsolt karral áll, és asse tudják, mit kezdjenek. El lehet képzelni, az egyik őzike enyhén becsípve mosolyogva mondja, hogy "nazson aranosz vattok", a másik meg csöndben tágra nyílt szemekkel figyel, a magyar gyerekeknek meg "jajistenemmihezkezdjek"-fejük van. A végén a beszédes lesmárolja az egyik csávót, az meg tök vörös fejjel elköszön, mintha életébe nem kapott volna még, a lányok meg elszaladnak, de nagyon gyorsan. Mi meg a műsort premier plánban röhögtük végig, aztán nem szaladtunk az őzikék után, száz méterrel távolabb talán már fogdossák is őket.
Ja, és a szecsuáni csirke. Rendben csíp, meg minden. De hol a csirke! Nem találtunk benne csirkét, úgy kellett keresni! Van benne zöldség, bambuszrúd, ipartelep, minden, hús meg sehol! Há hol itt az élmény, sárgák!
Van ott arrébb az egyik gyrosos emellett a kínai mellett. Drága sorstársam odaáll, kér, persze mindent bele. Erőset is? A válasz kérdés; nagyon erős? Erre pakolja bele. Hé, hé, mondom, nagyon erős? Erre még többet pakol. Jó, befejeztem. Kösz.