Tamás Tímea
Nem várlak
Nem várlak, nem akarlak
várni, élni szeretnék,
ezért kérlek, ne toppanj
elém többet, hagyd az utca-
sarkokat szabadon, hagyd a
fákat magukra rügyezni és
virágozni, a fekete, bozontos
fülű kutyákat a Te nevetésed
nélkül ugatni, nem várlak,
ezért kérlek, hagyd, hogy a
nap melegen süssön, anélkül
is, hogy a Te arcod simogatná,
hogy a szél jó szagú legyen
akkor is, ha nem Te állsz az
útjában, hogy a levegő bol-
dogan áradjon belém akkor is,
ha Te nem ugyanazt lélegzed,
engedd, kérlek, engedd, hogy
legyen már jövő nélküled,
mert nem várlak, nem akarlak
többé várni, élni szeretnék
egészen egyszerűen a jelenben,
anélkül, hogy minden másodpercemben
falként elémbe toppanj, és mindig
véresre verjem benned a fejem.
...................
A léted
még mindig várlak, átokként
követ a léted, először csak
árnyékom volt, de aztán fázott,
nem bírta a szelet és a fényt,
az átmeneti állapotokat, a
mindennapokkal való osztozkodást,
így hát belém költözött, és
biztonsági zárral eltorlaszolta
magát a holnap elől, ezért én
várlak, még mindig, téged, az
arcod, a mosolyod, a húsod és
véred, várlak, mert hiszem, még
mindig hiszem, hogy egyszer
eljössz, és leveszed arról a
zárról könnyű, puha kézzel,
sebek nélkül, azt a tonnányi,
mázsányi, kilónyi lakatot.
......................
Ne hagyd!
Segíts! Ne hagyj egyedül
ebben a mélységben, ahol
nem tudlak megtalálni!
Ne hagyd, hogy el-ki-
telepítsék belőlem a
múltat, jövőt és jelent,
hogy csonkítsanak a szombat
esték, kivégezzenek a vasár-
napok, és feltámasszon,
mindig feltámasszon a
hétfő, kérlek, ne hagyd,
hogy fészke legyek kakukkfi-
érzéseknek, hogy a könnyeim
mindig befele folyjanak,
és végleg elárasszák azt
a talpalatnyi szárazföldet
is bennem, ahol talán még
sikerülne szilárdan meg-
vetnem a lábam.
