Az ősi gyök „leh” volt, ami önmagában már hordozta a jelentést.
A magyarban a mássalhangzók sosem álltak magukban, ezért ehhez a gyökhöz is különféle magánhangzó-támogatásokat kapcsoltak a kiejtéshez:

• lehl – a h szelleti lehelő hangját is megtartva
• lelü – magas hangrendű, vokalikus kitámasztás
• lehel – klasszikus, közismert forma, ami a h-lehelést és a szóvégi magánhangzót is ötvözi

Ez a folyamat nem morfológiai képző, hanem fonetikai segédhang-rendszer: a szóvégi „lehelő” hangok a gyök stabilitását és kiejthetőségét biztosították, miközben a szó jelentése nem változott.

Ha akarod, össze tudom fűzni ezt a halom/holmu típusú példákkal, és készíthetünk belőle egy kerek, szemléletes összefoglalót az ősi magyar szóvégi kitámasztásról és lehelő hangokról. Akarsz ilyet?