"Abszurd lenne az a feltételezés, hogy lekopófélben való tőhangzók miatt, „feltennénk” egy kvázi „tőhangzót” idegen szavak végére is, főleg szabályszerű folyamatként, amely majd onnan is lekopik."

 

Azért "abszurd", mert egyszerűen nem ismered a szakirodalmat. Semennyire!

Korábban már kifejtettem, hogy nem LvT saját ötleteivel vitázol, hanem a témában kialakult konszenzussal.

Idéztem Fejest:

 

"Az, hogy a szavak a nyelvtörténet során rövidülnek, általános tapasztalat. Bizonyára szinte mindenki ismeri a feherü varu rea meneh hodu utu rea mondattöredéket: az ómagyarban [...] még sok ma mássalhangzóra végződő szó végén még magánhangzó állt. A feherüből azóta fehér, a varuból vár, a hoduból had, az utuból út lett. Más nyelvek történetéből ennél sokkal radikálisabb kopásokat is ismerünk: a franciában például minden eltűnt, ami a hangsúlyos szótag után állt." (Fejes László)

 

"A hasonlóságok számát erősen csökkenti, hogy míg a finn szavak többsége magánhangzóra végződik, a magyarból ezek a magánhangzók elkoptak. A Tihanyi alapítólevél idején még nagyrészt megvoltak (gondoljunk a híres hodu utu 'hadút, hadi út' példájára). A finnek az új szavak végére is kell raknia egy magánhangzót, ezért még a legújabb jövevényszavak sem felelnek meg tökéletesen egymásnak: a blog finnül blogi lesz. Ugyanennek köszönhető, hogy bár a finn és az észt kis gyakorlással kölcsönösen is érthető, a teljes egyezés ott is nagyon ritka: a szóvégi kopás az észtben szintén végbement (bár nem ugyanazon szabályok szerint, mint a magyarban)."

 

Vissza az "abszurd feltételezéshez".

 

* mondjuk a IX-X. sz. a magyar nyelv átveszi valamelyik szláv nyelvből a xolm szót.

   Kap egy tővégi magánhangzót és halmu (holmu) lesz belőle.

* A TA már ezt az állapotot rögzíti 1055-ben, de még 1075-ben is melinhalmu.

* Aztán lekopik: cenholm (1193)