Lássuk a második napot:

 

Olajos körút

Ajánlom Dobos Ritának a készséges segítségért!

 

 

2025. 08. 23.  szombat           Hat óra körül másztam ki a sátorból, s neki is láttam a pakolásnak. Egyszer csak két legelésző őzikét vettem észre a távoli mezőn. Jól elvoltak a biztonságos távolban, én pedig csináltam róluk néhány fényképet. Aztán elkészültem a csomagolással, közben az őzek is elmentek, így már semmi okom nem volt a maradásra. Kikecmeregtem az országútra, s a kicsit felhősebb ég alatt nekivágtam az újabb napnak.   

          Monoton gyaloglással indult a túra, bár a környező mezők szépsége el-elvonta a figyelmet a baktatásról. A nap hol kisütött, hol felhők takarták, így mindig más arcát mutatta a táj. Aztán Dobri közelébe értem, s szebbnél szebb pillanatképekkel ajándékozott meg a még alvó falu. Később az út északi oldalán szőlővel telepített doboldal váltotta fel az elmaradó települést. A szemből sütő nap a felhők résein keresztül sugárzó fénypásztákat rajzolt az égre. Tagadhatatlanul varázslatos reggelben volt részem.

 

           Elérve, majd elhagyva a régi kis temetőt, nekivágtam a Vörcsökihegy felé vezető emelkedős útnak. Hamar fel is értem, s az öreg keresztnél elfordulva megérkeztem a kilátóhoz. Tudtam, hogy le van zárva, de azért felvállalva a kockázatott, felmásztam a tetejébe. Hangulatos kilátás fogadott, bár a lábától sem látni kevesebbet. Visszatérve a földre megreggeliztem, egy kicsit kiegészítve a szedett fügével, majd a rendezett szőlős mentén elindultam lefelé. Csakhogy a sorok végén egy kerítés zárta el az utat, így oldalazásra kényszerültem… elég hosszan, s végül már a dzsindzsa legjavában átmásztam a kerítésen. Szerencsére semmi baja nem lett, s innen már szabadon lejutottam az útra.     

 

         A néhány házból álló Vörcsökre érve felkapaszkodtam a kápolna mellett, s nekivágtam a hegy lábánál, a Vörcsöki-patak mentén futó erdei útnak. Fent a kilátónál még volt egy gondolatom, hogy az észak-kelet felé induló útról ösvényt keresve jövök le erre az útra, de jó, hogy elvetettem ezt az ötletet, mert nem létezett ilyen ösvény. Bajban lettem volna…

        Így viszont egy kellemes sétával, elhaladva egy emlékoszlop mellett, hamarosan az erdészház tisztásához értem. Nagyon barátságos ez a ház, fedett pihenővel, tűzrakóval, régi kerekes kúttal. Gond nélkül leolvastam az itteni kódot, de lepihenni nem tudtam a tisztáson erősen aktív böglyök miatt. Az egyik csípésétől két napig komolyan fájt, viszketett a jobb kézfejem. Így szinte menekülve vágtam neki az ezt követő, meglehetősen hosszú emelkedős szakasznak.

         Szuszogva, meg-megállva végül felértem a gerincen futó murvás útra, s azt hiszem megérte a fáradságot. A bokros oldal szép kilátást engedett a túloldali völgyre, de ha idővel fel is nő az erdő, a magasabb, Látófa széttekintő pihenőponttól akkor is csodás kilátás lesz majd a völgyre. 

        A P  jelzés hamarosan leterelt a murvás útról egy bokros völgymenetbe, ami a frissen kaszált füvű földutak miatt meglehetősen könnyen volt járható. Így egész hamar leértem a jó 3,5 km-re lévő Istvándi-tölgyhöz. Viszont innen keservesebb út kezdődött Budafapusztáig, hisz egy egyhangú, napsütötte országúton kellett gyalogolni, mert nem volt erőm, hogy 90 m-es szint és 1 km többlet távolság árán kövessem a hegy erdejébe kanyarodó P jelzést. Végül csak elértem Budafapusztát, s nem is volt olyan vészes. Leolvastam a kódot, megcsodáltam a Zichy-vadászkastélyt (most vadászház), és kíváncsian néztem a 16 évvel ezelőtthöz képest szépen átalakított arborétumi látogatóközpontot. Ekkor tűnt fel, hogy nyugat felől erősen elborul az ég.     

 

          Igyekeztem is a Budafapusztai-vaditató partján, ahol letérve a P jelzésről, megcéloztam az Olajipari emlékművet. Kissé elvadultabb ösvényen, a közben már csepergő esőben láttam utam során az egyetlen, még működő olajkutat. Aztán mire kiértem az országútra, az eső is rákezdett, s én a fák alá menekülve, magamra és a zsákomra húztam az esőkabátot. Közben figyeltem, hogy az út túloldalán van valami emlékhely, de nem azonosítottam az Olajipari emlékművel. Egészen máshol jártak a gondolataim…      

…konkrétan ott, hogy az emlékműnél csak lesz valami fedett tető, ahol átvészelhetem az esőt! S amint enyhült az ömlés, neki is vágtam, hogy elérjem azt a „fedett részt”. Jó 300 m után, miután előhalásztam az esőkabát alól a gps-t, döbbentem rá, hogy tévedésben vagyok, s vissza kell mennem.

 

         Lelkileg már ez sem volt könnyű, de amikor a meg-megújuló esőben végre visszaértem, s nem találtam a kód helyét, végképp elegem lett. Alaposan körbenézve végül felfedeztem a képen látható, kód-jelzés alapokat. Ekkor döbbentem rá, hogy éppen kifogtam az amúgy örömteli jelzés felújítás azon néhány napját, amikor éppen nem látható a kód! Puff neki, ez az út már csak ilyen… nincs szerencsém! 

         Legalább az eső kezdett elállni, amint kutyagoltam Bázakerettye felé. A buszállomás fedett terasza alatt ebédeltem, s rendeztem soraimat, majd elballagtam a közeli pékségbe, ahol meg volt rendelve 8 zsemle a következő napokra. Persze a boltban néztek rám, mint egy marslakóra, s hamar kiderült, hogy elfelejtették a zsemléimet!! Már nem is bosszankodtam… ez a nap csak ilyen.    

  

         Mire nekivágtam a folytatásnak, a szükségből megvett, előre csomagolt gyári zsemlékkel, már ragyogóan sütött a nap. Nem számítottam, hogy ekkora emelkedőre kell felkapaszkodni a városon belül, de hamarosan a kultúrház közelében olvastam le (ezt végre szerencsésen) az itteni kódot. Még meg is mosolyogtam, mert a jelfestő egy apró, személyes jellegzetességet csempészett a jelzésbe. (Ennek lesz később jelentősége!) Így végre túl a nehézségeken, vidám lélekkel hagytam el a várost.       

        Az eddigi dimbes-dombos terep, ha lehet, még karakteresebben érvényesült errefelé. Ráadásul az út menti kukoricaföldek, a mindenhol meglévő villanypásztor ellenére erősen meg voltak dézsmálva az erdei vadak által. Sok helyen a megrágott, s otthagyott csöveket is lehetett látni. Voltak is magaslesek bőven a környéken, bár nem tudom mennyire voltak hatékonyak. A túlsó völgyben elértem a kedves Borsfát, amin keresztülsétálva a temetőnél hagytam el a falut. Itt még vettem vizet, vacsoráztam, s élveztem a meglepően barátságos hangulatot. 

  

        Aztán már csak egy rövidet gyalogoltam, s amint elértem a gerincet, kerestem egy ideális táborhelyet. Itt is volt a közelben egy öreg, elhagyott présház, mely már csak a múltra emlékezik. Táborverés után mosdottam, rendezkedtem, körbenéztem egy kicsit, s élvezettel figyeltem a fák között jól látható, különösen látványos naplementét. Erre a napra 32 km jutott, de egyáltalán nem okozott semmi gondot. Csupán a derekam rendetlenkedett, ahogy mindig az emlékezetes „ufo látogatás” (*) óta, de ezt már azt hiszem jobb, ha megszokom.

 

(*)

(Tavasszal, egy éjszakai mosdóba kimenés végén, a földön fekve, édes alvásból ébredtem a kövön, és semmire nem emlékszem. Azóta viszont erősen fáj a derekam. Lehet, hogy ufok látogattak meg? :)