Nem vagyok vallásos, de töprengtem valamin, amiről a buddhizmus jutott az eszembe, és arra gondoltam, hogy megosztanám.

 

Fazekasdarázs nézem, az ablakredőny és a külső ablaküveg között nyomja a tanácstalan John Travolta mémet; mondom jesszus, ez egész éjjel ott volt? Felhúzom a rolót, hogy ki tudjon menni, és látom, hogy van az ablakkereten egy elkészült meg egy még nyitott kapszulája. Visszaengedem a redőnyt aztán később, mert délután a szemembe sütne a nap. Mire látom, hogy a két ablaküveg között röpköd; tudja, hogy közel van, de onnan nem tud odamenni. Eléggé elbaszott szituáció.

 

Aztán meg a monitoromon néha megjelennek ilyen kis pöttyök, a pókok potyogtatnak oda valamit. Fogom a portörlőt, És összeszedem a pókhálókat a monitorom fölött, és nézem, ahogy rohangálnak a pókok ide-oda. Bevallom, majdnem elsírtam magamat. Ez a normális, rendes, takaros viselkedés? Hogy tönkreteszem a másik életét? Miért kell ennek így lennie? Hogy lehet ebből valahogy kinavigálni?

 

A mindenség abszolút teljessége szükségszerűen meg van írva az egyik sarkától a másikig. Én nem hiszek sem abban, hogy van, ami lehetne, de nincs. Se pedig abban, hogy az első igazság lehet véletlenszerű nyers tény, megalapozottság nélkül, de úgy, hogy lehetne máshogy is, csak véletlen pont így van. Csak egy mindenség van, tehát az első igazság, ami kiadja az abszolút mindenség makro szintű statisztikai eloszlását, az szükségszerű kell hogy legyen. Mint egy matematikai szükségszerűség. Elméletileg se lehetne máshogy. Amit vagy elfogadsz, vagy lázadó leszel a lét ellen.

 

Én alapjában véve a lázadás pártján állok. Ha van pokol és menyország, akkor én inkább a poklot választom. Mert a kurva anyját a létnek, akkor.

 

De ha fix a mindenség, akkor megváltoztatni nem tudom, és lázadással én se tudok kinavigálni belőle. Tök mindegy, hogy mit csinálok: ha nincs olyan, ami lehetne, de nincs, akkor mindig lesz valami énnekem-létem, ami csúszik tovább az legvalószínűbb statisztikai hegygerinceket követve. Persze, egy idő után, ha eléggé eltávolodott a tudatom folyama, az már nem én vagyok. Hanem valaki más, akiben nem ismernék magamra, a személyes identitásomra. Ez nagyon megnyugtató tény, de amíg van olyan, hogy "én" addig a szubjektív jövő mindig valamennyire hasonlít a korábbi énem jelenéhez, mert mindig talál magának a szubjektív lét egy ösvényt, ami én-ebb, mint a legmásabb másvalaki, és valószínűbb, mint a semmi. Szóval ha el is felejtem magamat, ha el is felejtem a múltat, a sztori megy tovább.

 

Szoktam csinálni ilyen semmire se gondolós meditációt. Főleg azért, mert megnyugtat, és türelmesebbé tesz másokkal szemben. Meg valahogy olyan tanulságos önismeret látni, hogy miféle indítatások jönnek fel a nem-beszélős énemből, és a visszabeszélés hogy tudja felgerjeszteni, amikor érzem, hogy éppen érzékeny a nem-beszélő. De azért is, mert élvezem, amikor néha így zsung! letisztul a kép, és csak úgy vagyok, körülnézek, látok, szavak nélkül és szenvedélyek nélkül.

 

Lehet, hogy csak az a kiút és az is csak magamnak, önző módon. Szépen, szisztematikusan leépíteni a tudatos identitásomat, és akkor nincsen "számomra" statisztikailag legvalószínűbb sors-hegygerinc, mert MINDEN egyaránt ugyanolyan valószínű szubjektív jövő.

 

Nem tudom. Lehet, hogy hülyeség, vagy illogikus, de valahogy olyan buddhistás gondolat.