Zmac Creative Commons License 2000.07.20 0 0 87
>>>>>>>>>>>>>>>>>
Mező Imre és az őt kísérő két tiszt elestével a pártházban minden ellenállás megszűnt. A fegyveres felkelők a főkapun, a bejáratnál, a földszinti ebédlőn keresztül óriási zajjal ha-toltak be az épületbe. S velük együtt jött a fegyvertelen
tömeg. A tanácsteremben azonban tűzharc keletkezett. Várkonyi alhadnagy szorult be oda egy emberével. Onnan lőtte a terembe behatolókat. Azok persze viszonozták a tüzet. Így az alhadnagy és társa perceken belül halálos golyót kapott. Hogy mi történt ezután, azt most a már többször idézett 1957-es BM-jelentés alapján elevenítjük fel;
„A harc befejezése után a pártházat elfoglaló felke-lőknek egy része az emeletre, másik részük a pincében levő óvóhelyre nyomult be. Ugyanez történt a DISZ-központ épületében is. A védők - (azaz az ÁVH-s őrök és a pártház funk-cionáriusai, valamint a személyzet. - G. P. megj.) - ekkor már általában az óvóhelyeken tartózkodtak mindkét épületben, ahová előzőleg az erős tüzérségi tűz kényszerítette őket..." A Jelentés a továbbiakban Vörös Sándor karhatalmistát szólaltatja meg: „A pincébe együtt mentem le Lengyel Zoltánnal és Albert Györggyel, majd később lejött K. Farkas József őrvezető is. Golyószórótárat hozott, amit megtöltöttünk. Ezután felment az épületbe, de ismét visszajött, mert olyan erős volt a tűz, hogy fent nem lehetett megmaradni. Amikor az ellenforradalmárok az épületet elfoglalták és a pincébe leki-abáltak, hogy jöjjünk fel, kinyitottuk az ajtót, és erre bezúdult a tömeg és ütött bennünket. K. Farkas Józsefet meglőtték (fegyver volt nála! - G. P. megj. ), aki elesett. Az előcsarnokban ekkor már holtan feküdt Szanyi István tizedes és Szabó Ferenc karhatalmista. Miután rajtam civil kabát volt, felhasz-náltam a bejáratnál levő zűrzavart, elvegyültem a tömegben és a térről eltávoztam..."
Ezzel egyidőben a pártház kapuján, felemelt kezekkel, halálsápadtan sorban jöttek ki a karhatalmisták. Fegyver nélkül, kék színű rendőregyenruháikban. Tiszt nem volt közöttük, ahogy a pártházban tartózkodó magasabb „rangú" pártfunkcionáriusok is (pl. Nemes Dezső) valamiféle „egérlyukon" időben kimentették magukat a veszélyből. A „kiskatonákat" viszont sorsukra hagyták. És ez a sors sokuk számára kegyetlen volt.
John Sadovy szemtanúként leírta, sőt részben fényképezte is a történteket. A történteket, amelyek drámai tények, és amik bármennyire is elítélendők, tudomásul kell vennünk. Magyarázkodni, szépítgetni nem lehet és nem is kell. Ez is -sajnos - hozzátartozik a forradalmak történetéhez. A Köztársaság téri pártház és DISZ-központ elfoglalása után az épület előtti járda és a tér egy része feketéllett a tömegtől. A fegyvereseken kívül megduzzadt a bámészkodók száma. A tömeg vért akart látni. A hangulatot -Pongrátz Gergely így írta le nekem 1966-ban Madridban - kimondottan „vérgőzös" volt. A felizgatott csőcselék tipikus pszichológiája és reflexiója mozgatta az elkövetkezendőket - párosulva persze az ÁVH és mesterlövészei elleni gyűlölettel. A magukat megadó karhatalmistákat a tömeg ütlegelni kezdte. A fegyveresek egy része is ezt tette. Mivel a téren nem volt központi „parancsnokság", a fegyveres felkelők a kezükbe került karhatalmisták sorsa fölött maguk döntöttek. Többségüket a pártház külső falához állították, majd sortüzet adtak le rájuk. A megse-besült Papp ezredesbe is belelőttek, majd a halott főtisztet az Erkel Színházhoz húzva fejjel lefelé egy fára felakasz-tották. Asztalos Jánost is - már holtában - ilyen módon akasztották fel. Mező Imrét viszont jóérzésű emberek megvédték és kórházba szállították. Több civilbe, akik a pártházban tartózkodtak és akiket most a térre kihoztak, belelőttek. Közülük kettő - Schultz László borbély és Lakatos Péter pártiskolai tanár - a kórházban, ahová a későbbiekben a felkelők beszállították őket, sérüléseikbe belehaltak.
A téren levő fegyveresek többsége - és soraikban nagy számban fellelhető honvédek és rendőrök - megdöbbenve nézték a csőcselék véres tombolását. Ahol tudtak - s ezeket dokumentumok bizonyítják -, ott közbeléptek, megakadályozván a további vérengzést. Szabó József az események egyik budapesti szemtanúja 1989. április 10-én hozzám eljuttatott beszámolójában így írt;
„...Mikor én a Köztársaság térre értem, a sortűz már eldördült és két, lábánál felfüggesztett ember is a fán lógott. Éppen akkor kísérték ki a pártházból az első civil ruhás csoportot. Az Erkel Színház előtti zárt kocsihoz akarták vinni őket. A tömeg odarohant, az elöl haladó férfi nyakából (egy 4-5 év körüli fiút vitt) lerántották a gyereket, mire az őket kísérő fegyveres egy sorozatot a levegőbe lőtt. Ettől a tömeg egy pillanatra megrettent és megállt. Ő pedig elkezdett kiabálni, hogy itt semmiféle népítéletnek helye nincs, ezeket az embereket elviszik és majd bíróság előtt fognak felelni tetteikért. A továbbiak-ban a tömeg méltányolta érveit és senki sem mert beavatkozni, Még egy csoportot kísértek ki és minden nehézség nélkül elhajtott az autó…"
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>