Tanács Őszentségétől, a Dalai Lámától

 

Tekintsd magad turistának

 

Kevesebb mint ötven év múlva én, Tendzin Gyatso, buddhista szerzetes, már csak emlék leszek. Valójában kétséges, hogy akár egyetlen ember is élni fog-e azok közül, akik ezeket a sorokat most olvassák, egy évszázad múlva. Az idő akadálytalanul múlik. Amikor hibázunk, nem forgathatjuk vissza az órát, hogy újrapróbálkozzunk. Csak annyit tehetünk, hogy a jelent jól használjuk ki. Ezért, ha eljön életünk utolsó napja, és visszatekintve azt látjuk, hogy teljes, termékeny és értelmes életet éltünk, az legalább némi vigaszt nyújt. Ha nem, akkor nagyon szomorúak lehetünk.

 

De hogy melyiket éljük át, az rajtunk múlik.A legjobb módja annak, hogy halálunkat megbánás nélkül közelíthessük meg, ha a jelen pillanatban felelősségteljesen és mások iránti együttérzéssel élünk. Valójában ez a saját érdekünk, és nem csak azért, mert a jövőben hasznunkra válik. Ahogy már láthattuk, az együttérzés az egyik fő dolog, ami életünket értelmessé teszi. Ez a tartós boldogság és öröm forrása. És ez az alapja egy jó szívnek – annak, aki abból a vágyból cselekszik, hogy másoknak segítsen. Kedvességgel, ragaszkodással, őszinteséggel, igazsággal és igazságossággal mások felé – ezzel magunknak is jót teszünk. Ez nem bonyolult elméletek kérdése. Ez józan ész kérdése. Nem lehet tagadni, hogy mások figyelembevétele értékes. Nem lehet tagadni, hogy boldogságunk elválaszthatatlanul összefonódik mások boldogságával. Nem lehet tagadni, hogy ha a társadalom szenved, mi magunk is szenvedünk. És azt sem tagadhatjuk, hogy minél inkább megtelik a szívünk rosszindulattal, annál nyomorultabbá válunk. Így tehát mindent elutasíthatunk: vallást, ideológiát, minden hagyományos bölcsességet. De a szeretet és az együttérzés szükségszerűségét nem kerülhetjük el.

 

Ez tehát az én igazi vallásom, az én egyszerű hitem. Ebben az értelemben nincs szükség templomra vagy egyházra, mecsetre vagy zsinagógára, nincs szükség bonyolult filozófiára, tanra vagy dogmára, még a buddhizmusra sem. A saját szívünk, a saját elménk a templom. A tanítás: együttérzés. Mások iránti szeretet és tisztelet jogaik és méltóságuk iránt – bármilyenek is legyenek. Végső soron ennyi az, amire szükségünk van. Amíg ezeket gyakoroljuk a mindennapjainkban, addig mindegy, tanultak vagyunk-e vagy sem, hiszünk-e Buddhában vagy Istenben, vagy követünk-e bármilyen vallást, esetleg egyet sem – ha együttérzünk másokkal, és viselkedésünket felelősségtudattal korlátozzuk, kétség sem fér hozzá, hogy boldogok leszünk.

 

Miért van hát az, hogy ha ilyen egyszerű boldognak lenni, mégis olyan nehéznek találjuk? Sajnos, bár legtöbben együttérzőnek tartjuk magunkat, hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni ezeket a józan igazságokat. Elhanyagoljuk, hogy szembenézzünk negatív gondolatainkkal és érzelmeinkkel. Ellentétben a gazdával, aki követi az évszakokat, és nem habozik megművelni a földet, amikor itt az ideje – mi rengeteg időt vesztegetünk értelmetlen tevékenységekre. Mélyen bánkódunk apróságok miatt, mint például pénz elvesztése, miközben egy csepp megbánást sem érzünk, ha elmulasztjuk a valóban fontos dolgokat. Ahelyett, hogy örülnénk a lehetőségnek, hogy mások jólétéhez hozzájárulhatunk, csupán ott keressük az örömöt, ahol épp lehet. Elfordulunk másoktól arra hivatkozva, hogy túl elfoglaltak vagyunk. Futkosunk jobbra-balra, számításokat végzünk, telefonálunk, és azt hisszük, hogy ez vagy az jobb lenne. Egy dolgot teszünk, de aggódunk, hogy ha jön valami más, akkor inkább azt kellene. De ezzel csupán az emberi szellem legdurvább és legegyszerűbb szintjén működünk. Ráadásul, mivel figyelmetlenek vagyunk mások szükségleteivel szemben, óhatatlanul ártunk nekik. Nagyon okosnak tartjuk magunkat – de mire használjuk képességeinket? Túl gyakran arra, hogy becsapjuk szomszédainkat, kihasználjuk őket, hogy magunkat előnyhöz juttassuk. És ha a dolgok nem sikerülnek, önigazolással telve másokat hibáztatunk a nehézségeinkért.Pedig tartós elégedettség nem fakadhat tárgyak megszerzéséből. Akármennyi barátot is szerzünk, nem tudnak minket boldoggá tenni. Az érzéki élvezetek hajszolása pedig semmi más, mint a szenvedés kapuja. Olyan, mint a kard élére kent méz. Persze ez nem azt jelenti, hogy meg kellene vetnünk testünket. Ellenkezőleg – test nélkül nem tudnánk másoknak segíteni. De kerülnünk kell a végleteket, amelyek ártalmasak lehetnek.A mindennapi dolgokra való összpontosítás közben a lényeg rejtve marad előttünk. Ha valóban boldogok tudnánk lenni így, akkor teljesen ésszerű lenne így élni. De nem tudunk. Legjobb esetben is csak átvészeljük az életet különösebb baj nélkül. De amikor elkerülhetetlenül jönnek a problémák, felkészületlenek vagyunk. Nem tudunk megbirkózni velük. Kétségbeesetten, boldogtalanul maradunk hátra.

 

Ezért összetett kézzel arra kérlek téged, kedves olvasó, hogy tedd életed hátralévő részét a lehető legjelentőségteljesebbé. Tedd ezt azzal, hogy ha tudod, szellemi gyakorlást végzel. Ahogy remélem, világossá tettem: ebben nincs semmi titokzatos. Csupán arról van szó, hogy mások iránti törődésből cselekszünk. És ha őszintén és kitartóan végzed ezt a gyakorlatot, lépésről lépésre, apránként átalakítod szokásaidat és hozzáállásodat úgy, hogy egyre kevésbé a saját szűk érdekeid, és egyre inkább mások érdekei kerülnek előtérbe. Ennek során önmagad is békét és boldogságot fogsz megtapasztalni.Hagyj fel az irigységgel, engedd el a vágyad, hogy másokon felülkerekedj. Inkább próbáld meg segíteni őket. Kedvességgel, bátorsággal, és azzal a bizalommal, hogy ebben a hozzáállásban biztos siker vár rád – köszöntsd őket mosollyal. Légy egyenes. És próbálj meg pártatlan lenni. Bánj mindenkivel úgy, mintha közeli barátod lenne. Ezt nem mint Dalai Láma mondom, és nem mint valaki, akinek különleges képességei vagy ereje lenne – ezek nincsenek nekem. Emberként szólok hozzád: mint valaki, aki éppúgy boldog szeretne lenni, és nem akar szenvedni – ahogy te is.Ha pedig valamilyen okból nem tudsz mások segítségére lenni, legalább ne árts nekik.

Tekintsd magad turistának.

 

Gondolj a világra úgy, ahogy az űrből látszik – oly kicsi és jelentéktelen, mégis gyönyörű. Valóban van bármi értelme annak, hogy ártunk másoknak e rövid ittlétünk alatt? Nem lenne-e helyesebb, és sokkal ésszerűbb, ha egyszerűen csak megpihennénk, és csendesen élveznénk az utazást – mintha egy másik városrészbe látogatnánk? Ezért, ha a világ élvezete közben akad egy pillanatod, próbálj meg – bármilyen kis módon – segíteni azoknak, akik elnyomottak, vagy akik valamiért nem tudnak, vagy nem akarnak magukon segíteni. Próbálj ne elfordulni azoktól, akiknek külseje zavaró, akik rongyosak vagy betegek. Próbáld meg soha nem gondolni róluk, hogy kevesebbek nálad. Ha tudod, próbálj meg még arról sem gondolkodni, hogy te jobb vagy, mint a legszerényebb koldus. Ugyanis ugyanúgy fogsz kinézni a sírban.

 

Végezetül szeretnék megosztani egy rövid imát, amely nagy inspirációt ad nekem abban a törekvésemben, hogy mások javát szolgáljam:

 

Legyek mindig, most és mindörökké
Védelmező azoknak, akiknek nincs védelmük
Útmutató azoknak, akik elveszítették útjukat
Hajó azoknak, akik óceánokon kelnek át
Híd azoknak, akik folyókon kelnek át
Menedék a veszélyben lévőknek
Lámpás azoknak, akiknek nincs fényük
Otthon azoknak, akik hajléktalanok
És szolgáló mindazoknak, akik rászorulnak.

 

----------------------------------------------

Részlet Őszentsége, a Dalai Láma Etika az új évezredhez című könyvéből.
© 1999 Őszentsége, a Dalai Láma. A Riverhead Books és a Gillon Aitken Associates Ltd. engedélyével közölve.