>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>Tompa Károly e sorok írójának Budapesten 1990-ben arról számolt be, hogy az ostrom első óráiban még arány-lag „rendezett" volt a védelem. A karhatalmisták az épü-let falainak biztos fedezékéből tüzeltek a téren levő és a gyér bokrok védelmében, vagy a sebtiben emelt kőbari-kádok mögött meghúzódó felkelőkre. A védők első sebe-sülései a Kenyérmező utcára eső fronton történtek. Egy fiatal a földszinti ablakhoz kúszott és kézigránátot dobott az épületbe. A robbanás Tóth Lajos ezredest és Szántó Miklós funkcionáriust harcképtelenné tette. A karhatal-misták oldalán nem kevés pártalkalmazott is harcolt.
Tizenegy óra körül megerősödött a támadók tüze. A fegyveres harc híre ugyanis időközben szélvész sebes-séggel járta be Pestet. Innen is, onnan is újabb harci cso-portok érkeztek a térre. Hiszen az ÁVH ellen kellett harcolni! A Rádió előtti sortüzekért és a Parlament előtti vérfürdőért az ÁVH a forradalom leggyűlöltebb intézmé-nyévé vált a tömegek szemében. Rendőrök és katonák is szép számmal érkeztek a térre. Ismeretlen személyek egy, a Népszínház utcában „csellengő" magyar páncélost is útbaigazítottak a Köztársaság tér felé. A T-34-es harcko-csi meg is jött és csatlakozott az ostromlókhoz, Mivel azonban a kezelő legénységnek csak repeszgránátja volt, a lövegükkel csak puffogtatni tudtak, rést a pártház falába nem tudtak ütni. Déltájt fáradtság mutatkozott meg a karhatalmista védők soraiban. És kezdett fogyni a lőszer. Tompa Károly Mező Imrének jelentette a helyzetet. Mező ismételten végigtelefonálta a várost segítségért. Tompa is telefonálgatott. Még Orbán Miklós ÁVH-s ezredest, köz-vetlen parancsnokát is sikerült egyszer a vonal végén el-érnie. Felmentő csapatokat kért. Orbán válasza: Nincs, nem tud adni! Amíg tudják, tartsák magukat, védjék a pártházat. Aztán majd lesz valahogy! (Meg kell hagyni, fura egy utasítás felelős parancsnok szájából!)
A déli órákban a felkelők ismételt frontális rohammal próbálták bevenni a pártház épületét. Meggondolatlan cselekedet volt. Hiszen elhagyva a Köztársaság téri vala-melyest biztonságot nyújtó fás és parkos részt, a felkelő fiataloknak át kellett szelniük a park és a pártház közötti nyílt terepet; fedezet nélkül, nyílt, jól belátható terepen, amit a pártház ablakaiból tüzelő karhatalmisták javukra alaposan ki is használtak. „Az emberek úgy hullottak, mint ősszel a legyek" - írta a csatáról az amerikai újságíró John Sadovy, akinek szemtanú beszámolóját a „Life" a forradalommal foglalkozó 1956. decemberi különszáma kö-zölte. „A fehér köpenyes elsősegélynyújtók, főleg asszo-nyok, jöttek-mentek és szedték össze a sebesülteket. Láttam, hogy rájuk is lőttek. Fiatal gyerekek, 15-17 év körüliek jelentek meg a helyszínen. Saját szememmel lát-tam, ahogy egy ilyen srác előrerohant, hogy egy sebesültet kihozzon a tűzvonalból. Láttam, amikor találat érte. Társa vonszolta ki őt a tűzből."
Az Erkel Színház és a pártház közötti téren feküdtek a sebesültek és halottak. A pártház védői visszaverték eddig a támadásokat. Mező közben fáradhatatlanul telefonon sürgette a felmentést. A belügyminisztériumot hívta, a honvédelmi minisztérium politikai főcsoportfő-nökségét, a vezérkart, majd az Akadémia utcai MDP párt-központot. Az utóbbinál már csak Ságvári Ágnessel tudott beszélni. Tőle tudta meg: az elvtársak „evakuál-tak". Nincs pártközpont már. Egyébként a többi hívott szám sem hozott eredményt. Mező legfeljebb jó tanácso-kat kapott. Tartsanak ki, vagy ha ez nem megy, egyezked-jenek a támadókkal. Mező a Katonai Bizottság egyik tagjával, Földes Lászlóval is beszélt. Ő legalább igyekezett tenni valamit a Köztársaság tériek érdekében. Bement a HM-be, a szovjet parancsnokságra. Malinyin hadseregtá-bornokkal beszélt. Ő volt a legmagasabb rangú szovjet katona Magyarországon. Földes leírja: „szenvedélyesen kértem őt segítségre". Malinyinnek meg lett volna erre a lehetősége. Egy páncélos zászlóalj elég lett volna a rendcsinálásra a téren. Erélyes fellépésükkel kimenthették volna szorongatott helyzetükből az ostromlottakat. Elvi-leg ennek politikai akadálya sem lett volna - hiszen a Nagy Imre-féle magyar-szovjet megállapodás szerint a budapesti szovjet csapatoknak csak október 31-én éjfélig kellett véglegesen elhagyni a fővárost.
Malinyin kezdetben segítőkészséget is mutatott, A szomszéd szobából beszélt telefonon Földes előtt is-meretlen személyekkel. De mikor visszatért irodájába és kijelentette: sajnálja, nem tehet semmit!
A kommunista Partizánszövetségtől is ígértek Mező Imrének segítséget. „Az elvtársak tartsanak csak ki! Egy fegyveres szakasz (30 fő!) útban van hozzájuk!" Ezek azonban soha nem érkeztek meg a Köztársaság térre. Valahol - útközben - „elkallódtak.„"
Végülis Biszku Béla küldött segítséget. Biszku 1956 októberében az MDP XIII. kerületi pártbizottság titkára volt. Ebben a minőségben utasította Liszt Vilmos ezre-dest, hogy a Mátyás laktanyában elhelyezett páncélos ez-redből hat harckocsit küldessen a Köztársaság térre. Állítsák helyre a „rendet". A páncélos oszlop október 30-án 12 óra után irányt vett a Köztársaság tér felé...
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>