...és akkor lássuk a leghosszabb, és legrázósabb 3. napot a túráról:

 

Pest megyei Piros – Tápió menti Zöld

Verőce - Pécel

 

 

 

2025. 06. 03.  kedd      Ma sem keltem sokkal később, mint tegnap, így ismét hajnalban vágtam neki a folytatásnak. A gyurgyalagtelep mellett kiballagtam az útra, és megkezdtem a harmadik napi sétát. 

   

        A csodálatos hajnali fények mellett hamar elértem az Egres-patakot, amelyen átkelve, azonnal mellé is szegődtem. Fantasztikus hangulata volt, amint az ártéri erdőbe laposan besütött a nap. (Errefelé azért akadt szúnyog is, de még itt is viselhető szinten.) Az itteni GCERKR geoláda a „…parton balra a harmadik fa tövénél” található. A GPS-em szerint már rajta álltam a geoládán, s kb. 30 fát láttam közvetlen körülöttem. Akkor melyik is? Néhányat megnéztem, aztán otthagytam… túl szép volt a környék, hogy ezzel pazaroljam el az időm. Hamarosan, egy szűk kilométer múlva, el is illant a csoda: kiértem az országútra, s balra tértem Erdőkertes felé. 

       Persze éppen csak megszoktattam a bakancsom talpával az aszfaltos utat, s máris visszakanyarodtam az erdős vidékre. Egy tarvágásos szakasz után elkezdett emelkedni az út, s már kezdtem azt hinni, hogy soha nem lesz vége, amikor a fák közül feltűnt egy torony. Ekkor döbbentem rá, hogy én már a Margita mérőtoronynál járok. Soha rosszabb meglepetés ne érjen! 

       Lepihentem, szusszantam egy csöppet, mert az emelkedő kivette az erőmet, majd felmásztam az itt éppen nyitott, és megmászható geotoronyba.

  

Szédületes látvány fogadott: a még most is reggeli fényviszonyok között csodálatosan festett a távoli világ. Északra, nyugatra a Duna vonala, délre Gödöllő házai, keletre pedig a távoli Cserhát hegyei uralták a tájat. A laposan elterülő, elnyúlt felhők pedig csak emelték az amúgy is tündöklő látványt! Hosszan csodáltam a kivételes szépségű világot. Aztán betelve a szépséggel visszaereszkedtem a föld színére. Innen is különleges ez a torony, hisz a csúcsát a Magyar Korona stilizált utánzata díszíti. Meglepően ízlésesre sikerült!

        A torony tisztásán egy emléktábla is található: egy fiatal lány emlékére állították, aki 16 évesen, 2009-ben fejezte be rövid életét. Az nem derül ki, hogy milyen körülmények között távozott, de mindig döbbenetes egy ilyen rövid élettől búcsúzni. Nyugodjon békében! 

        Mivel gyomrom jelezte már az idő múlását, megreggeliztem, majd megkeresve a közeli GCMARG geoládát, ereszkedésbe kezdtem. Hamarosan Boncsokon feltöltöttem fogyó vízkészletemet, majd ismét elhagytam a lakott területet, s Babat felé vettem az irányt.

 

       Már az odavezető út is hangulatos, hisz fenyves erőben, virágokkal szegélyezett úton vezet. Magából a Babati templomból csupán a földsáncai maradtak, de egy emléktábla őrzi a helyét. A régi emberek csodálatos környezetben éltek itt valaha. Továbbsétálva Babatpuszta felé egy mocsaras, vizes területen különböző állatok élik zavartalan életüket. Vannak itt kacsák, kócsagok, tehenek, vízibivalyok, csak hogy a legszembetűnőbbeket említsem.

 

      Nem sokkal távolabb található a Grassalkovich-istállókastély. A gróf tüdőbeteg leányát gyógyította ebben a kastélyban, a juhistálló jótékony hatású levegőjével. Hát bizony régebben nem a rák, hanem a TBC volt a félelmetes, gyógyíthatatlan betegség.

  

      Aztán egy egyhangúbb kutyagolás kezdődött, az addigra már elég fülledt melegben. Határozottan nem bántam már, amikor végre a Pap Miska-kúthoz értem, s folyt is belőle a víz. Itt is pihentem egy keveset, majd a közben beboruló ég alatt átsétáltam a máriabesnyői temetőhöz meglátogatni Gróf Teleki Pál sírját. Régóta terveztem már ezt a látogatást, most végre megvalósulhatott. Pont a temetőben kezdett szemetelni az eső, …hát azt a jajveszékelő menekülést, amit egy gyászoló roma család csapott… :)

      Pedig felesleges volt, mert mire a Besnyői Kegytemplom udvarába értem, már majdnem megint sütött a nap. Letelepedtem az udvar sarkában, s nekiláttam szokásos ebédem elkészítésének. Csodálkozott is a kis bolt eladója, hogy milyen ötletes megoldás. Az ebéd végeztével megkerestem a GCMBB ládát, majd Máriabesnyőn keresztül nekivágtam a Gödöllő felé vezető útnak. Hamar el is akadtam, mert az egyik jelölt ösvényt szinte teljesen benőtte a bozót. Aztán mégis átvergődtem, mert nem sok kedvem volt körbekerülni. 

      Innen viszont igazán hangulatos, ligetes, erdős környezetben értem át az egyetem mellé Gödöllőre. Átvágtam a parkon, miközben vizet vettem magamhoz, majd a Királyi Kastély parkján keresztül a repülőtér felé vezető útra tértem.

 

A park maga a csoda, a repülőtérre vezető út maga a pokol. Keskeny út, száguldó teherautók, s hozzá a fülledt meleg. Nem nagyon bántam, mire végre feltűnt a távolban a reptér síkja.   

      Aztán követve az utat felkapaszkodtam a terület melletti dombra, ahol már erősen hallatszott a közeli M31-es út zaja. Ekkor tartottam a 27. km-nél, kerestem is egy elfogadható táborhelyet, s le is pihentem. Csakhogy még fél négy sem volt, mi a csudát csináljak én itt másnap reggelig? Így elkaptam a zsákom, hogy legalább egy csendesebb helyet keressek magamnak, s továbbmentem. 

     Hát nem ilyen utat képzeltem: ami még járható volt, az is térdig gazos. Közben ismét beborult az ég, de azért jó lendülettel haladtam. Fel sem tűnt, hisz teljesen be voltak nőve, hogy elhagytam két alternatív irányú ösvényt. Pont errefelé kezdtem azon gondolkozni, hogy ha így haladok, fél nyolcra Pécelre érhetek, s akkor már nem is kell ma kint éjszakáznom. 

     Csakhogy a Szilas-patak mellékágánál a letérő  jelzés egyszerűen nem létezett! Hosszú keresgélés után végül a patak éppen száraz medrében indultam el, de ösvény nem létezett! Ó, azt a… „térképrajzoló párhuzamos világát”!! Végül valahogy kivergődtem egy járható útra, de csak azért, hogy 500 m múlva ismét pofára essek: ismét bal letérés, ismét nem létező ösvény. Ekkor már biztos voltam benne, hogy megtaláltam a multiverzum, s a párhuzamos világok létezésének bizonyítékát. Igen ám, de amikor éppen térdig álltam a csalánban, s az alattam megrogyó vékony vesszők miatt térdre estem, nem igazán voltam boldog! Hiába, a tudományos felfedezésekért nagy áldozatot kell hozni!

      Egy szó, mint száz, valahogy felvergődtem magam az országútra, ahonnan már, ha nem is mint az álom, de az eddigiekhez képest könnyű úton jutottam Pécelre. Közben, talán vigaszdíjként, találkoztam a sünnel: békésen hasalt a fűben s várta, hogy lefényképezzem. Jólesett ez az epizód, szükségem is volt rá, hisz a jobb lában teljesen, a bal csak félig lángolt a csaláncsípéstől. Nem igazán jó érzés! 

      Végül a fél nyolcas vonattal jöttem fel Pestre, s kora este haza is érkeztem. Nem volt nyugodt éjszakám a csaláncsípéstől lángoló lábam miatt. Ezen a napon 40 km-t gyalogoltam zűrös körülmények között, és mondhatom, eléggé kimerültem! A teljes úton, 3 nap alatt, összesen 106 km-t teljesítettem.

     Összességében egy igazán érdekes és tanulságos túrán voltam túl!