3 ÉV

Írta: Laura Metaxa

 

Amikor a sors úgy dönt, hogy kiszabadítja a lelket a testből, ezt a napot „jelentősnek” tekintjük: van a születés napja, és a „halál” napja. Számomra – ami Vangelist illeti – nincs halál napja. Egyszerűbben szólva: Vangelis tovább él alkotásaiban, zenéjében, szívből jövő nevetésében, hangjában, eszméiben, hitében, intenzív érzelmi világában. Nemcsak zeneszerző volt, hanem egy állandó és sokoldalú alkotásban élő ember. Nem tekintette magát művésznek Platón klasszikus értelmezése szerint, sokkal inkább tudósnak – egy igazi tudósnak a hangok és rezgések világában. Zenéjéből egyértelműen kiderül, hogy rendet teremtett a káoszban, és harmóniává alakította azt. Az a fogékonyság, amit a nem-létező („Μη Ον” görögül) világának szemléléséből merített, hozzájárult kivételes szellemiségéhez, és azzá tette, aki volt. Gyakran mondta, hogy a zene révén olyan tudást és bölcsességet szerzett, ami messze meghaladja az átlagosat. Talán ilyen érzés lehet az, amikor valaki megelőzi a korát! Ez az egész spirituális utazás mára már az én létezésem része is lett. Így hát, a magam szerény módján, továbbra sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy Vangelis halála óta idő telt el. Inkább azt mondogatom magamnak, hogy csak elment messzire – egy nagyon más világba, amelyhez a kapcsolat mindig homályos; de úgy érzem, ha eléggé figyelünk, még most is hallhatjuk a hangját, és beléphetünk ebbe az egyedülálló világba.

 

Az elmúlt hetek egybeestek édesapám halálával is. Ez számomra másfajta veszteség volt: egyrészt elveszíteni az apámat, aki életet adott nekem, és megtanított értékelni az élet értékeit – másrészt pedig Vangelist, aki minden szeretetet megadott, ami csak kellhet ahhoz, hogy jól fejlődjünk ebben az életben. Bevallom, bár ők ketten teljesen különböző emberek voltak, amikor találkoztak, mindketten nyomot hagytak egymásban. Nagyon élénken emlékszem az 1997-es atlétikai világbajnokságra, ahol Vangelis megalkotta a varázslatos nyitóünnepséget. Ezt az eseményt Athén azért nyerhette el, mert az akkori miniszterelnök két évvel korábban apámat nevezte ki atlétikai nagykövetnek, ő pedig diplomáciai érzékével és természetes karizmájával elintézte, hogy a rendezvény hozzánk kerüljön. Ez a nyitóünnepség, amire Vangelis nagyon büszke volt, megnyitotta az utat két másik lenyűgöző, felejthetetlen esemény előtt: a Mythodea koncert a Zeusz templománál 2001-ben, valamint a Qatar Concert for the Alliance of Civilizations 2011-ben. Vangelis mindegyik pillanatát becsben tartotta, és ezeknek a rendezvényeknek az egész felépítése az ő filozófiájának és víziójának sűrítménye volt: látomás és hang összeolvadása. Többé már nem csak zeneszerző volt – egész elméjét és lelkét beleadta e koncertek koncepciójába. Ez volt az ő ajándéka nekünk – egy ajándék, amely messze túl fog élni mindezeken az eseményeken. Amikor visszatérünk az ő alkotásaihoz, még mindig megragadhatjuk legalább egy részét annak a csodának, amit az ő kreatív zsenije jelentett; ő mindig tudatában volt annak, hogy műveinek költői és lírai jellege kéz a kézben járt egyfajta misztikus, szimbolikus világrenddel. Ezt akarta közvetíteni a világnak – alázattal és erkölcsi egyensúllyal.

– Laura Metaxa

 

„A zene, ez a belső adatállományunk, egyben a legjobb barátunk. És a lelkünk DNS-e.”

– Vangelis