Kényszert érzek ismét, hogy valahol megnyilatkozzak, s próbáljak bölcs(??!!) dolgokat írni.

Szóval szorgalmasan elolvastam az egész topicot, először nem értettem a házinyúl dolgot, most meg még kevésbé értem. Szóval értem én, hogy mire használják a kifejezést, de hát sokunk számára ez nem merül fel így, illetve ha felmerül, rég késő.
Arra kívánok kilyukadni, hogy mindig méla írigységgel szemléltem azokat, akik számára a dolog úgy működött, hogy el tudtak töprenkedni azon, hogy most lőjünk, vagy ne lőjünk, s ha eldöntötték, hogy puskavégre kapják a darabot, megbeszélték vele, OK, mehet a méta, rajta, de csak ennyi, komoly viszonyról természetesen szó sem lehet, gyere fél nyolc után, ha a muskátli kint van a 3. emelet balról második panelodu ablakában, hosszan nyomd a csengőt, pezsgő be lesz hűtve, reggalig ott maradhatsz, döbbenetes lesz, meglátod.
Szóval akik tudatosan lövöldöznek, megtartva valamiféle olyan fegyelmet, következetességet, amire én, és hasonló nyuszi sporttársaim az esetek túlnyomórészében képtelenek voltunk/vagyun/leszünk, azokk számára nyilván létezik a házinyúl kifejezés, értelme, komoly jelentése van, azok, jobb ha csakugyan nem lőnek házinyúlra, több a macera vele, mint a lopott, kósza öröm. Maguk is ezt tanácsolják, ez itt is érezhető a vélemények között.
Van még egy furcsa dolog itt, nevezetese az a tény, hogy az olyan nyulak, mint én/mi nem bírunk olyanná válni, mint a fentebb leírt hozzáállású egyének (csak igen ritkán, s akkor is mintegy véletlenül), ugyanakkor amazok könnyen kerülhetnek abba a nyuszi-kategóriába, ahol mi leledzünk.

(Bocs mindenkitől, nem minősítem sem pozitív, sem negatív irányba sem a nyuszikat, sem a többieket)

Szóval a nyuszik számára nincs házinyúl. A nyuszik élnek, tesznek vesznek, (ugyanúgy, mint a többiek), lehet, hogy szimpatikus egy kicsit a kolleganő, az is lehet, hogy nagyon, akár meg is kívánhatjuk titokban, de jellemzően nem arról szól a történet, lőjünk, avagy nem.
És akkor sok együtt töltött munkaóra után - sokszor azzal töltve az időt, hogy a rühes számítógépre várunk, míg elvégződik valami, együtt sírunk/nevetünk a munkahelyi nyomorúságunkon, sokszor, sokat beszélünk, beszélgetünk, óhatatlanul megismerjük egymás életét, részben múltját, családtagjait, részt veszünk valósággal a mindennapi keseveiben, örömeiben, végigélünk esetleg egy-két szülést, megismerjük egymás szokásait, vágyait, terveit, az is lehet, hogy mindez csupán 1-2 hetet vesz igénybe, lehet, hogy tart 2 évig (degradáljuk ezt "előkészítő" szakasznak, mégse vagyük túl romantikusra a figurát, úgysem hiszik el sokan, hogy az van mögötte, inkább titkoljuk el ezt, mert kemény férfiemberek vagyunk), de egyszercsak azt veszi észre az ember, hogy az addig kinézetbéli, korkülönbség-béli anomáliák ( - már ha voltak egyáltalán - ) eltűntek, az ember már nem csak egy mezei kollaganőt lát, hanem egy "potenciális kedvest", azt veszi észre, hogy örömmel megy minden nap, hogy lássa újra, rossz érzetei vannak, ha elmegy a családjával, vagy egyedül nyaralni, egyáltalán kit érekel az én családom ( - ha van - ) vagy az ővé ( - ha van - ), szóval nevezzük nevén a gyermeket, annak rendje, s módja szerint az ember beleszeret, anélkül, hogy akarná, hogy tervezné, ha valaki előtte figyelmeztetné erre, mereven tiltakozna, egyszóval, mire észreveszi a nyuszi, hogy baj van, már régen késő, olyan csapdában van, amiből nincs kiút.
Namármost egy ilyen nyúl számára semmilyen jelentéssel nem bír a "házinyúl" kifejezés, mert nem törekszik a csapdába-esésre, csak simán ( s sokkal könnyebben, mint tudatosabb, szerencsésebb sorstársai ) esik bele, s attól kezdve emitt alant olvashatók a következnmények mások véleményeiből.
Nyulak számára vigasztalásképpen:
10 évre estem bele, egyetértek az alant szólóval, életem legjobb 10 éve volt, mintha 2 felesége lett volna az embernek, szóval ha újra kezdhetném, sem csinálnám másképpen, sajnálom, hogy vége lett ( az én hülyeségem volt).
Szóval elsülhet a dolog jól is, de ehhez nem kevés szerencsé feltétel együttállására van szükség
üdv:
hollandi