Én is szívesen hallgatom a Rendez-Vous-t, de nem teljesen értek ezzel egyet, hogy alulértékelt lenne, szerintem pont inkább kicsit túlértékelt, főleg a régebbi rajongók körében. Ez viszont ízlés kérdése persze, csak azt tudom írni, hogy az én személyes zenei ízlése alapján hogyan értékelem.

Azért ha összehasonlítjuk az előtte megjelenő Zoolook-al, amely egy komplex, rétegelt, egyedi, nagyon kreatív mestermű, ami az avantgárd művészetet az innovatív technológiai megoldások általi organikus kultúrához tartozó nem zenei és zenei elemek feldolgozásával valósítja meg, azaz a digitális hangminta modulálást mindenféle nyelvek, illetve worldbeat, jazz elemek egyesítésével alkot egységet, ami ezért egyszerre nagyon technológiai, futurisztikus és egyben szerves, megfogható, vagy akárcsak a 90-es évek zenei forradalmára igencsak nagy hatást tévő, downtempo, ambient, electro, techno, IDM és egyéb műfajokra hatást gyakorló Oxygene-Equinoxe-Magnetic Fields lemezekkel, akkor azért egyértelmű, hogy a Rendez-Vous ezekhez képest elég egyszerű, egy dimenziója van, nem olyan kifinomult vagy rétegelt és nem vállal nagyon sok kockázatot művészileg. Ahogy Jarre maga mondta el, a RV egy lemez, ami élő előadásra készült, direkt Houston-ra, olyasmit akart ami grandiózusnak hat, ami közönségbarát. Persze Jarre ekkor is azt tette, amit mindig tesz: legyártotta az adott korszak Jarre-ját. Ebben az esetben azonban ez azt jelentette, hogy a RV-ra, főleg a lemez első felére a 80-as évek második felének ez a grandiózus, kissé pátoszos, túláradó, new age-es, a klasszikus zene általános érzületét ünnepélyesség hangzásra használó műfaj volt hatással. Ez a műfaj viszont nem annyira az összetettségről szól. Szerintem a Rendez-Vous kifejezetten jó ízléssel lett elkészítve, azonban sok zene ebben a stílusban már eléggé giccses, túl pátoszos szokott lenni. És a fiatalabb, mai hallgatóság fülének, amelyik a dinamikusabb, digitálisabb elektronikusabb hangzáshoz szokott, ez nem hangzik túl progresszívnak más, korábbi vagy későbbi Jarre lemezekhez képest. Ezért nem is meglepő, hogy tavaly Pozsonyban már egy dinamikusabb verzióban adta elő a RV 2-t a részben fiatalabbakból álló közönségnek.

Persze a RV-nak abszolút megvan a helye a Jarre életműben, több szám is igazi klasszikus lett a lemezen. Arról nem is beszélve, hogy könnyen megszerethető zene, Jarre elég nyíltan be is ismerte, egy művész néha igenis csináljon olyan zenéket, ami könnyebben befogadható és a RV ilyen. Amikor megismertem Jarre-t ezt a lemezt én is könnyen szerettem meg, de ez kellett ahhoz, hogy elvezessen olyan lemezekhez, mint a Zoolook. Nekem manapság a lemezről a Ron’s Piece a kedvencem, gyönyörű, atmoszférikus és a történetével együtt nagyon átélhető, a másik kedvenc az elvontabb Rendez-Vous 5, amihez a Zoolook időszakból is használt elemeket, persze a RV 2-t én is kedvelem, mint nagyon jól összerakott zenét a műfaján belül. Jó, hogy készült egy ilyen Jarre lemez, de azért az is nagyon jó, hogy Jarre hamar túllépett ezen a stíluson és sosem lépett a Vangelis-i útra, aki sajnos egyre kevésbé elektronikus lett, egyre inkább ebbe a pátoszos, néha giccses, túláradó, klasszikus zene érzületét a valódi klasszikus zene dallamvilágának komplexitása nélkül használó műfajba lépett vele, hogy a későbbi lemezeinek nehogy véletlenül akadjon egyetlen 45 alatti rajongója is… Jarre szerencsére pont az ellenkező irányba ment:

A RV után már a Revolutions is szerintem egy sokkal jobb irány volt, persze van abban igazság, hogy az egy még jobban a 80-as évek hangzását hozza, csakhogy azt a megközelítést én többre értékelem, egyrészt a lemez második felében megjelenő rock, elvont jazz, világzene, vokál, a vocoder használata teljesen új volt akkor Jarre zenéjében, kockázatos, merész lépés, a lemez első felén lévő Industrial Revolution pedig hiába áll közel a RV grandiózus hangzásához, ehhez közben mindenféle ipari zajok, fémes csörgések és egy sokkal sötétebb hangzás tartozik, meg hát azok a Roland D50-es szinti szólók bizony olyanok voltak, mintha rockzenében gitárszólók volnának, nem véletlen, hogy ma már gitárokkal is játsszák ugye élőben. Ezért a RV 1-2-3-hoz képest sokkal ez távolabb áll a műfaj giccsesebb részéhez, az Industrial Revolution ezért igazi mestermű. Aztán a Chronologie is dolgozik még kicsit ezzel a stílussal kicsit, de meg már közben a 90-es évek techno, trance, sőt instrumentális hiphop ütemei alkotnak elég erős kontrasztot, az a lemez a 80-as évek és a 90-es évek közti híd, majd jön az Oxygene 7-13 és a Metamorphoses, mik már abszolút ezen az elektronikusabb, dinamikusabb kijelölt úton mennek tovább szerencsére.

(és még pár egyéb gondolat, ami az eredeti hozzászólásban volt...)