"a két hangosak meg még attól nem lesznek egyhangúak, mert kimondhatóság okán kényelmi okokból egyre is rövidülhet néha."
A dolog fordítva van. Nem a kéthangú rövidült le egyhangúra, hanem az egyhangú bővült kettőre. A magánhangzók csak a kiejtést segítik.
"HŰVÖS szóból HŰS is lett."
Lehet, hogy így van, de ennek ellent mond, hogy a legkorábbi írott emlékekben is már a rövid változat szerepelt: hiusud (hűsöd?) illetve huuus, mindkettő 1211-ből, és csak később, 1470-ből hívességet. - Írja az UESz a 'hűvös' szócikkben.
A 'hűs' szócikkben:
A hűs szó először csak 1748-ben jelenik meg huͤs alakban. Azonban, a 'hűvös' eredeti alakja az előbbi szócikkben hius, vagy huuus. Erre illett volna odafigyelni a szerkesztőknek...
Van egy másik jelentése is a HŰ gyöknek (több nincs is): hűség. Ennek is érdemes a nyomába eredni:
Ez a szó személynevekben maradt fenn a legkorábbi írásokban; Nemhÿ (1135) [Nem-hű(séges), hűtlen] a 13. sz. elején. Később, 1334-ben hywseg, és csak 1645-ben találkozunk huͤvséguͤ formulával.
Itt is a HŰ az eredeti alak.
Tehát kimondhatjuk, hogy az eredeti alak: HŰS, illetve HŰ.
Van itt egy másik hasonló gyök is: HŐS. Ennek jelentése: aki nem fél semmitől, bátor, azaz forró(vérű), forró(fejű). Aki lehet HEVes is...
Régen; heus, hews.
És itt van még a HÓ is... Régen; hou
Meg a HÍ is... Régen; hÿua, hiu, hya...
Akár melyik gyököt nézzük, hovatovább mindnek van V-s alakja: hűs-hűvös, hős-heves, hós-havas, hí, hív..
Ugyanakkor mindben közös, hogy a H-t követő magánhangzó leírásában mindig szerepel az U, vagy az U hanghoz közel álló W.
Így arra lehet következtetni, hogy ezeknek a gyököknek volt egy harmadik hangja is, a W, s a gyökváz így nézett ki: H_W.
Erről már korábban beszélgettünk nem sok egyetértéssel...
Most is csak azt tudom mondani, ennek a hangnak a kétféle közelítője az U és a V, ami okot ad a későbbi kétféle változat kialakulásához.
"Egyetlen már ragozott ősnyelv vált szét , és ezt sokan így tartják akik nem a "hagyományos" nyelvészetet követik. Már az 1700-as évek végén is volt ennek képviselője, akiről tudok és írt is erről."
Az ősnyelv és a szétválás nem a ragozás, hanem az azt megelőző időre tehető. Mint írtam, a toldalékok a hangok jelentése alapján kerültek be a szavakba, ha a ragozás után váltak volna szét a nyelvek, akkor többnyire azonosak lennének a toldalékok, és más megoldás sem lenne a szókincs bővítésére, de van. Ilyenek a flektáló nyelvek, ahol a gyök hangjait változtatják, pl. angol rendhagyó igék; énekel= sing (énekel), sang (énekelt) sung (énekelt, befejezett múlt/melléknévi igenév) vagy mint a kínaiak, akik nem ismerik a toldalékolást és ragozás helyett vagy a szórenddel fejezik ki a különböző nyelvtani szerkezeteket, vagy pedig önálló nyelvtani segédszavakat, partikulákat használnak. Épp ezért itt nem találsz "magyar" toldalékokat, de gyököket igen.
A flektáló nyelvekben is van korlátozott számú toldalék, mint pl. a latinban: canto (énekelek) cantas (énekelsz) cantando (énekelve) Ugye, a cant-as szóban lévő toldalék hasonlít a magyarra.
Ez azt mutatja, hogy a szétválás akkor történhetett, miután már elkezdődött a toldalékolás, azaz más nyelvek is használtak toldalékokat, de ezek a nyelvek idővel más utat választottak a továbbiakban a toldalékolás helyett.
"Az ókori leírások is a legrégebbi népek közé teszik őseinket, akik bizony egyértelműen beszéltek is , akkor meg minden lehetősége adott hogy ez a nyelv akár a magyar lehessen."
Ezzel egyet tudok érteni, azzal a megjegyzéssel, hogy más népek is ugyan olyan "régiek", mint mi. A különbség annyi, hogy mi - talán túlzás nélkül mondhatom - rendkívül következetesen követtük az elkezdett toldalékolás módszerét, s ezzel egy nagyon egységes, időtálló nyelvet sikerült létrehozni. Nota bene, a kínaiak is ezt tették, noha ott nincs toldalékolás. A germánok viszont időközben váltottak. Ha sorrendet kéne állítanom, akkor azt mondanám, hogy a kínai és a magyar már a toldalékolás előtt szétvált, a flektáló nyelvek pedig toldalékolás közben vettek új irányt.
