Gárdonyi Géza

 

Az én Falum

 

Második kötet

 

(folytatás)

 

 

A két keze a dunyhán. A szeme bezárva.

 

Fekszik mozdulatlanul.

 

Az anyja ott sírdogál az ágyfejre borulva.

 

- Ébren van? - kérdezem halkan.

 

Az asszony bólint:

 

- Ébren.

 

A hangomra a leányka fölnyitja a szemét. Mind a két kezét fölemelve nyújtja felém.

 

Én aztán összefogom mind a két kezét és belesimogatom a tenyerembe.

 

- Rozika - mondom -, megösmersz, ugye?

 

Szemének egy mély behunyásával jelzi, hogy ismer.

 

- Tudom, hogy nem tudsz szólni, de majd tudsz, ha meggyógyulsz.

 

Istenem, a te sok szomorúságod közt nincs a világon semmi se szomorúbb, mint a beteg gyermek arca!

 

- Látod, eljöttem - mondom tovább. - Ha én beteg leszek, eljösz-e te is? Meglátogatod-e a tanítódat?

 

A szeme behunyásával jelzi, hogy eljön.

 

- A helyeden nem ül ám senki. Nem. Addig, míg fekszel, nem szabad odaülni senkinek. Akkor megint te ülsz ott, Rozika. Te ülsz ottan. Csöndes leszel és szófogadó. A te tanítód mindig szeret téged.

 

Szomorú kék szeme könnyesen, boldogan néz reám.

*