Mi azért engedhetjük meg magunknak, hogy a seprűnk beérjen időre, mert van mögöttük egy pótseprű. Rögtön az első évben nyilvánvalóvá vált: az éjszakai szakaszon a még beérők mögött van egy nagy űr, sokszor fél óráig-egy óráig senki nem jön, aztán vánszorognak be azok, akik a következő ponton feladják. Ha mögöttük megy a seprű, akkor néha egy tucatnyi-fél tucatnyi embert kísér csak, viszont a pont után reménytelenül le van maradva a következő ilyen leszakadó csoport mögött, akik között a legnagyobb valószínűséggel van segítségre szoruló. Vagyis az igazi, biztonsági, segítségnyújtó seprűnk a pótseprű, aki csak résztávot megy, pontzáráskor indul, és mindegy, hogy mikor ér a következő pontra, de senkit nem hagyhat az úton. A következő pontról meg már záráskor elindult a következő pótseprű. A végigmenő seprű - bár ők sem unatkoznak - törődhet azzal, hogy beérjen időre, és aki képes rá, azt még behúzza magával. Meg van azért egy pici elvi jelentősége is, hogy tőlünk is megcsinálja valaki.
(Erre az egész dupla seprésre csak a túra második felén van szükség. Bár mostanában Dorogról indítjuk az első pótseprűt, Mogyorósbányára azért még elég kis időkülönbséggel szoktak beérni a hosszú seprűvel. Bár volt már olyan is, hogy valakinek a veseköve jelentkezett a Gete csúcsán, és Tokodra csigatempóban kísérte be a pótseprű).

Szóval, hogy az egyetlen seprű miért megy lassabban, mint a szintidő, az világos: ő nem hagyhat hullát az úton. De hogy más miért nem veszi komolyan a szintidőt - miért fogadja el a seprű idejét még teljesítésnek - ezt tőlük kell megkérdezni, ebbe én nem ártom bele magam.