Gárdonyi Géza

 

Az én Falum

 

Első kötet

 

(folytatás)

 

II.

 

Az egyik télen Szanyi Péter becsületes özvegyember házastársul szemelte ki magának Kónyi Nagy Juliannát, becsületes hajadont, ez idő szerint cselédi állapotban szolgáló leányzót a nagytiszteletű lelkész úr házánál.

 

Farkas Bálint volt pedig az egyik kérő, a másik Baczonyi.

 

A pap már tudta, hogy jönnek. Borral és kaláccsal várta őket. Mert árva volt a leány, s ő bocsátotta férjhez a szülők helyett.

 

A bor piros volt, s üvegkancsóban állott az asztalon. Ahogy a téli nap rásütött, gránátszínpirossá vált annak az árnyéka is.

 

- Az Isten engedje - mondotta az öreg pap a poharát fölemelve -, hogy ennek a házasságnak minden boldog reménye megvalósuljon.

 

Koccintott és ivott.

 

Baczonyi is koccintott, de letette a poharát, anélkül, hogy ivott volna.

 

- Hát te mért nem iszol? - szólt az öreg pap jókedvűen.

 

- Fogadásom tiltja - felelte Baczonyi elvörösödve.

 

Rágyújtott a szivarra, amellyel a pap megkínálta. Ügyetlenül gyújtott rá és ügyetlenül is tartotta a kezében.

 

- Fogadásod? Mikor fogadtál te effélét? Én erről nem is tudok.

 

- Harmadéve - felelte Baczonyi -, itt, a tiszteletes uram kapuja előtt.

 

- Az én kapum előtt?

 

- Mikor kizavart bennünket tiszteletes uram a kocsmából. Harmadéve, nem tetszik mán tudni?

 

- Nem én, fiam - felelte a pap- -, sokszor zavartam én ki onnan embert, nem tartottam számon, mikor melyiket. Hiszen tudod, hogy a kocsmáros emiatt költözött el a faluból.

 

- Hát - mondja Baczonyi fölmelegedve -, ha el is felejtette tiszteletes uram, én nem felejtettem el. Mert én annak a napnak köszönhetem minden vagyonomat, minden szerencsémet. Mer lássa, tiszteletes uram, hogy engem maga után szólított, itt vártam én a kapu előtt a pirongatást. De hogy kívül felejtett, felgondoltam abban az egy órában minden dolgomat, minden állapotomat. Ami örökségem maradt az apámtól, már akkor adósságot ittam rája. Meggondoltam, hogy szép egy fiam, szép egy leányom van és hogy ha így folytatom, hát nem hagyok rájok egyebet, csak a nyomorúságot. Hát itt kötöttem én akkor a nagy, erős, szent fogadást a kapu előtt, hogy soha, míg élek, nem iszom én többet!