Petőcz András

 

Várakozás

 

levegő után kapkodva rohan az, akinek nem adatik,
levegő után kapkodva áll meg egy-egy pillanatra,
akinek nem adatik az, amiből olyan kevés jut,
megállok én is, és zihálok-zihálok egyre

 

valami erdőben futottam, aztán valami folyóparton,
a nap járásával megegyezően völgyeken és hegyeken át,
azt akartam, hogy ne jöjjön el az este, hogy az idő
mindig az enyém legyen ezernyi teendőim közepette

 

szerettem volna legyőzni az időt, hogy ne múljon el semmi,
ne múljon el soha semmi, mindannyian megmaradjunk,
megmaradjunk úgy, ahogyan vagyunk, szemben az idővel,
magabiztosan, felemelt fejjel, és mosolyogva

 

és a nap, lassú járásával, mégis mindig megelőzött engem,
hiába volt a rohanásom, nem tudtam legyőzni őt,
néha elbújt a felhők mögé, néha meg a képembe nevetett,
mindenesetre tény, hogy tehetetlen voltam vele szemben

 

most levegő után kapkodok, elszorulnak a koszorúereim,
legyőzettem, megadom magam, nem tehetek semmi egyebet,
az idő, érzem, eltűnik előlem, kifolyik a kezeim közül,
és én csak összegörnyedve, szomorúan várakozom