Nagy József Levente

Szárítókötélen angyal

az udvarra most ráhavaz
a sok-sok gyermekkori emlék
szólnék hogy közéjük mennék
de csönddé hullnak szét a szavak

anyámat látom — tereget
ezüstös pára száll a tálból
el- s visszaröppennek százszor
tornácra az éhes verebek

nyomát belepte rég a hó
jégcsapok rojtozzák a gyolcsát
égnek dől az utcakorlát
s elvágtat a kopott hintaló

merre vagy anyám — jöjj elém
mint annyiszor ha megérkeztem
ölelj magadhoz — érezzem
hogy lelkedből lelket adsz belém

a Hold az éjre ráfagyott
szárítókötélen angyal ül
gubbaszt kicsit majd elrepül
és ölében visz egy csillagot