Kabai Lóránt

milyen évszak

ez már, milyen vagy
nyomorult évad, ahol csak a sötétség történik,
hidegen remeg a szívem, megszólalni sincs
kedvem, minek is, ha egy csodát elvesztettem.
üres az ivó, mint én, rút napok jöttek, vittek;
miként az ember, aki végül megalkuszik a
lelkiismeretével, én is milyen ócska lettem, és
mint aki ott se volt, nem találom vérbeli helyem.
már nem is látszom, pedig nem elég bűntudattól
hízni, unottan szemlélődni, várva, mi jöhet még,
ha tegnap minden megtörtént. láttam már, amit
lehet, talán el is mondtam, amit tudtam fel-
feldadogva, most már nem barátkozom a
számokkal, nem keresem meg, ki voltam,
mielőtt eltűnt a melegem; álmomban még
egyszer megmérem magam a hold iránt,
magamtól vártam többet, akinek hogyan
fogom mindezt megbocsájtani. téli délutánok
hosszúra nyúlt árnyékában már csak
őszülő szakállam nő tovább csikorogva.