Én az első két lemezéért és a Drukqs-ért oda meg vissza vagyok, de sajnos az ő esetében egyet kell, hogy értsek: neki tényleg sokkolóan gyenge a kései munkássága. Nem is értem. Már önmagában az gond, hogy nem készít rendes stúdiólemezeket, hanem csak innen-onnan összerakott válogatásszerű akármiket. De ami új zenét csinál, az meglepően semmilyen, mintha a régi zenéinek egy sokkal gyengébb demo gyűjteményét hallgatnám. Teljesen jellegtelen, sótlan, töketlen, semmilyen, egy kezdő IDM előadó különbet csinál. Ezt hívom "árnyék-lemeznek". A régi lemezek árnyéka.

Sajnos nem egyedi eset ez a zene világában. Még egyébként nagy előadók is képesek ebbe a hibába esni. A legutóbbi Orbital és The Chemical Brothers lemez esetében is pont ezt gondoltam, bár mindkettő azért sokkal jobb mint ez, amit Aphex Twin itt csinált, főleg az Orbital, de hasonló problémáim voltak ott is. A The Chemical Brothers tavalyi lemez olyan volt, mintha egy másik előadó utánozni akarta volna a stílusukat. Szinte minden, ami rajta volt, olyasmi volt, amit már hallottam régebbi lemezeken, csak sokkal jobb, hosszabb, kidolgozottabb verzióban, egy sótlan nosztalgiavonat volt. Összesen két igazán jó dalt találtam rajta, abból az egyik egy 2,5 évvel korábban kiadott kislemezről lett átemelve... Az Orbital ugyanez, amit tavaly kiadtak, az tele volt a klasszikus 90-es évekbeli stílusuk felidézésével, de hát hogyan... ott van máris a nyitószám, a Ringa Ringa, ami tök jó szám azzal a középkori énekkel és a korai Orbital hangzással, de hát az egész szám 4 perces, szinte semmi variáció nincs, miközben ezek 30 évvel ezelőtt 15 perces számokat csináltak pont ugyanilyen stílusban, csak sokkal kidolgozottabb, változatosabb, kreatívabb módon. Tegyük már ezt a Ringa Ringa-t egy Are We Here? vagy Kein Trink Wasser mellé. És én nem akarok igazságtalan lenni, de ők kényszerítenek az összehasonlításra pont azzal, hogy ennyire azt a stílust utánozzák, csak a rendes kidolgozottság nélkül. És a poén, hogy a lemez végére, az utolsó 3 dalt meg teljesen másképp oldják meg, hirtelen elkezdenek teljesen meglepő, kreatív, érdekes, friss és új oldalt mutatni. És persze a lemez azért így is elég jó, a számok kb. fele azért még így is élvezetes és szívesen hallgatom. Csak azért volt csalódást keltő, mert a 2017-es visszatérésüknél egészen más volt a helyzet. A Monsters Exist egy mestermű volt, pedig alig hasonlít a régi Orbital hangzásra, de más módon, más utakon járva alkottak nagyot. A Monsters Exist lemez az eddigi legsötétebb lemezük, ami elment egy elég kísérleti irányba, amolyan Plaid-szerű, IDM irányultságú zene felé, de persze az szokásos fülbemászó dallamokkal, de azok is olyan torzítottan, mégis a jó értelemben furán vannak jelen. Azt a lemezt mindenkinek ajánlom, az Optial Delusion-t meg maximum olyannak, aki nem hallotta a régi lemezeket.

Én pont ezért tartom nagyra az olyanokat, mint Jean-Michel Jarre meg BT, akik rendszeresen adnak ki olyasmit, aminek elkészítésekor nagy ívben tesznek arra, hogy mit várnak el. Aztán vagy jó lesz, vagy nem, vagy tetszik, vagy nem, de legalább nem megy ez a töketlenkedés, hogy semmi kockázatot nem vállalva felvizezve kapjuk a régi hangzás halvány árnyékát.