Polgár Veronika

Közös magány
   
   1.

  Anday Jánosné sz. Váradi Gizella, hosszú szenvedés után, 73 éves korában örök magányába csendesen és végérvényesen elvonult.
Szűk családi körben, december 14-én, eltemette fia, János. Minden külön értesítés helyett.
    
   2.

  Csak hárman mentünk el a temetésre. Feleségem, kisfiam és én. A pap rövid beszédet mondott, a kántor két-három éneket rutinból elénekelt, és aztán elindultunk a sírhely felé. Feleségem kezében fehér rózsákból készített koszorú, fiam kezében egy szál fehér orgona, a kabátzsebemben pedig egy játékautó, egy piros Peugeot.
  A sírásók hamar elhantolták, gyakorlott mozdulatokkal beszúrták a puha földbe a fakeresztet, levették sapkájukat és fejet hajtottak. Mialatt elhelyeztük gyászunk fehér virágait az apró földhalmon, kétszer is elolvastam: ANDAY JÁNOSNÉ 1936–2009. Csak én tudtam, hogy az egész nem igaz, mert anyám, s itt e helyen csak Anday Jánosné, 1969-ben, 33 éves korában halt meg. Benyúltam a zsebembe és kivettem a piros játékautót. Egy pillanatig elnéztem, hogy milyen apró a meglett férfikézben. Rátettem a fehér virágokra, melyeken úgy virított, mint valami vércsepp. Még akkor is láttam közös magányunk örök jelképét, amikor a kis út végére érve hátrafordultam és búcsúzóul visszanéztem.
  A lassan eleredő ónos eső úgy folyt végig arcomon, ahogy a könnyeim folytak akkor… Gyerekkorom sós és tiszta könnyei. A felnőtt férfikönnyeknek más ízük van. De most nem éreztem, mert lemosták az egyre sűrűbben hulló esőcseppek.
    
   3.

  Akkor már két éve csak mi ketten éltünk együtt anyámmal az egyszerűen berendezett, óbudai, alacsony, kis ház kétszobás lakásában. Négyéves voltam, amikor apám jó munkája jutalmaként a vállalat által szervezett háromnapos autóbuszos bécsi városnéző kirándulásra ment. Anyám boldogan csomagolt, és képzeletében annyi ábránd keringett arról, a megközelíthetetlen, vaskerítéssel lezárt határ túlsó oldalán levő másik világról, hogy kicsordult gondolatai, mint megannyi színes pillangó repkedtek, és az apró szoba hirtelen olyan lett, mint egy virágos, tavaszi rét. Simogatta apám borostás arcát, és miközben csókokkal borította el, százszor ismételte, hogy mindent jól nézzen meg, készítsen sok fényképet, hogy mindenről pontosan tudjon majd itthon mesélni és akkor az olyan lesz, mintha ő is vele lett volna. És csomagolt neki szendvicseket, és kolbászt is tett a táskába, hogy ne kelljen sokat költeni, és a kevéske napidíjból spóroljon, mert közeleg Janika, vagyis az én születésnapom, és milyen jó lenne, ha a gyerek megkaphatná azt a kis piros autót, amit annyira, de annyira szeretne.

  Együtt kísértük ki anyámmal vasárnap reggel a gyárhoz, ahol már várta őket az autóbusz. Apám felkapott, nagyokat cuppantott az arcomra, anyámat hosszan és szorosan magához ölelte. Zsebkendővel integettünk, amikor elindult a vajszínű Ikarus. A kipufogógáz kék füstje beborította az utca végét, és mi nem láttunk semmit sem, csak a motor hangja hallatszott, amikor bekanyarodtak a második saroknál. De mi még akkor is integettünk és én cérnavékony hangon kiabáltam bele a kék füstfelhőbe, hogy: Apa!

  Kedd este, ismét a gyár elé mentünk anyámmal és vártuk az autóbuszt. Izgatottak voltunk mindketten.
Elsőnek a párttitkár ugrott ki a buszajtón, és lángvörös fejjel ordította anyám arcába: – Anday elvtárs nem jött vissza! Két órán keresztül vártuk a megbeszélt találkozóhelyen. Maga biztosan tudta, hogy le fog lépni!
  A többire nem emlékszem, csak arra, hogy anyámat egy padra ültették és legyezték, meg valami pálinkafélével itatták. Aztán szétszéledt mindenki és én ott ültem anyám mellett a padon, aki csak nézett maga elé üveges tekintettel és folyamatosan mondta magának: – Nem igaz… Nem igaz… Nem igaz…
Nem tudom, hogyan értünk haza. Anyámat alig vitte a lába és éreztem, hogy néha csaknem összeroppanok alatta, amikor meg-megrogyva rám dőlt.
Három nap alatt megőszült, és arca olyan áttetszővé vált, hogy szeme körül az apró hajszálerek kékje finom pókhálóként áttűnt. Éveken át nagyon sok éjszaka hallottam, ahogy nyüszítve, vinnyogva sír, mint valami állat a téli erdők fekete, mindent elnyelő, éhes magányában. Ilyenkor arra gondoltam, hogy farkasok járnak az ablakunk alatt, és a fejemre húztam a paplant, de még úgy is bekúszott a fülembe a mérhetetlen fájdalom szülte, virradatig tartó szenvedés hangja és csak akkor csendesedett el, amikor valamelyikünk az álomtalan alvás feneketlen gödrébe betaszította önmagát.

  A magány beszivárgott minden ajtórésen és ablaknyíláson, és mint a víz, kitöltött minden rendelkezésre álló teret. Magányt leheltek a lassan sárgára kopott falaink, és ez csak fokozódott, amikor a vasárnapi ebédhez anyám a virágos abroszt tette fel és három személynek terített. Szótlanul ettünk, és én magam elé néztem mindvégig, hogy ne kelljen látnom azt az üres tányért. Ebéd után anyám mindhárom terítéket leszedte és el is mosta.
Kevéske pénzen éltünk, a vaskályhában alig égett a rossz minőségű brikett, és a kemény téli hónapokban néha jégvirágos lett reggelre az ablak. Olyankor odaálltam és vékonyka ujjaimmal három nagy ákombákom betűt dörzsöltem a hideg üvegre: APA. Anyám nem szólt semmit, csak nézte a jégbe kapart gyermekvágyat. És éjszaka megint hallottam a párnába fojtott zokogást, a nyüszítést és hajnal felé a megadás apró hüppögéseit.

  Egyik alkalommal anyám némán állt mögöttem, majd néhány perc múlva elkezdte lehelni a fagyott ablaktáblát, lekaparta az utolsó két betűt és helyette odatette UTÓ. Így lett APÁ-ból AUTÓ. Ez a szó előhívta bennem újra azt a sosem feledhető kedd estét, amikor apát vártuk a gyár előtt és a szívem úgy vert, amikor bekanyarodott a busz az utca sarkán, hogy egész beleremegtem. De a reményt is felcsillantotta bennem, hogy hátha anyám tud valamit, és így akarja értésemre hozni, hogy apa mégiscsak hazajön. De apa nem jött.
  Másnap reggel az ágyam mellett ott állt egy kis piros játékautó. Sosem tudtam meg, hogy honnan teremtette elő. Pont ilyenre vágytam. A kis piros Peugeot mindkettőnk számára azt az embert jelentette, akit szerettünk, a magunkénak gondoltuk, és aki sosem volt a mienk. Mi mégis visszavártuk. De soha többé nem jött.

   4.

  Autóm – egy piros Peugeot – várt minket a temető bejáratánál. Ázottan és szó nélkül beültünk. Párás volt minden ablak, nem láttam ki. Elindítottam a fűtést. A fiam melletti ablakon nagy, gyerek írta betűkkel egy szót olvastam ki: APA.
  Ahogy melegedett az utastér levegője, az ablakra írt három betű lassan elhalványodott, majd végleg eltűnt. Éppúgy, mint anyámmal közös magányba zárt, szomorú gyermekkorom fájdalmas emléke.