Juhász Gyula

Anna örök             

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen

                       *

Csapó Angéla

Anna nem örök

Én nem leszek az arcodon árnyék,
nem leszek ránc a szemed alatt,
nem szúrok egy nap aljasul beléd,
nem leszek nyílt seb, sem a varrat.

Nem költözöm szemedbe -bár szívesen tenném -
a mozdulatod is mind meghagyom neked,
nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék,
se a sötét titkod, se a szégyened.

Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe,
- ehhez értek- eltűnök nyomtalan,
nem csúszik szavad se, életed se félre,
s a nyakkendőd is helyén megmarad.

Két szavad közt a köz, a csend leszek.
Ha meg is maradok - észre nem veszed.