Fövényi Sándor

Mi magyarok

ebben az apró országban születtem,
mely élni kevés, de meghalni sok,
itt szállt el ötvenhét év fölöttem,
mi hátra van most bennem vacog.
mi ez? szinte belebutulok,
bár tépte már e tájat annyi féle horda,
s tereltek balra-jobbra izmusok
az ölte az embert, emez kirabolta.
szabadok lettünk, nincs harc,
fakardunk korhad a falon,
kinek szólni kell nem mer, vagy pirul az arc,
mert aranylakat pirszing a szájakon.
alig akad költő ki papírra vésné,
valami fáj, itt bent nagyon
mert nincs rosszabb a csüggedésnél,
ha saját népét köpi a belőlük választott hatalom.
én írok, ez a dolgom,
érte már kötelet sem kapok,
bár önsajnálatunkból tákolt bitókon,
bokázunk vígan, mi magyarok.
ott majd megnyugszunk végre,
egymásra öltve nyelvünk,
és ha ránkszikkad a szél kérge,
a semmibe legalább egyenes derékkal megyünk.