Kedves pataporc!

Nem egészen értem amit írsz. De megpróbálom. Azt írod, "nincs olyan, hogy Goethe vagy Arany jobb kolto-e."
Ezt az Esterházy Péternek mondod? Tőle idéztem. Én azt mondom, nincs olyan, hogy Webster, vagy Shakespeare jobb drámaíró-e. Vagyis nem mondom, mert Shakespeare jobb. Naná! Webster vesztére, mert ő is zseniális. De itt ennél sokkal finomabb rétegekről van szó.
"...a gondolatiságukat nem radírozhatod le." Miféle gondolatiság? Helyben vagy, pont Goethe gondolatiságával van a gond, vagyis nem annyira költő - a lírai verseit leszámítva -, mint inkább gondolatiaskodó. Esterházy Péter is ezt kifogásolja. A modorommal nem tudom, hogy mi a probléma, engedtessék meg nekem, hogy ne vágjam haptákba magam, ha Goethéről írok, még akkor sem, ha esetleg itt ólálkodik valamelyik topicban. A következő passzusodból egy szót sem értek.

Aztán: "Es keretik tobb tisztelettel beszelni arrol, akirol irsz." Hát.... szóval.... Őőőő. Hmmmm, szóval.... Majd jövő vasárnap délelőtt, az Istentiszteleten, de azokról becs szó majd nem írok.

"...meg mindig szavakkal kommunikalunk egymassal...". Igen. ezzel teljesen egyetértek. Na mindegy, van itt egy talán komolyabbnak tűnő probléma is, philosoph, de egy másik topicban morticia addams is jelezte, hogy az irkafirkámban nem volt világos, hogyan kerül ide Wittgenstein. Írtam, hogy diszlexiás volt, és ez a fogyatékosság prófétát csinált belőle: véletlenül :-) mára egy alapvetően diszlexiás szövedékű korban élünk. A rögzített szintaxisoknak, gondolatoknak nincs relevanciájuk, annál inkább a szituációknak, melyek a vizualitás nélkül nem értelmezhetők. Szóval hogyan került ide Wittgenstein? És mi köze a szépirodalomhoz?

A beszélt, hangzó, hallott nyelv az egyed elsődleges humán környezete az adott szituációban, de a szituáció fundamentuma a vizualitás. A Sein und Zeit-ban Heidegger ebből megsejt valamit, a: "a nyelv egzisztenciál-ontológiai fundamentuma a beszéd". Heidegger ugyebár a "beszédet" a fílhallás, a hanglejtés és a moduláció, és ugyanakkor persze a hallgatás dimenziójában fogja föl, úgy hogy a hang nem közvetítő, és nem leválasztható a szóról. Ellenben a nyelvi vizualitást pusztán úgy értelmezi, mint az írott nyelv látását, nem pedig mint a megélt, látott szituáció rögzített nyelvét. Ez nagy malőr. Ezért mondom, hogy Heidegger vak, az én értelmezésemben.

Nem tudom philosoph, hogy ismered-e Wittgenstein késői jegyzeteit, ahol Platonnál görcsösen keresi azt a pontot, ahol Platon a "tévutat" választotta: a megrögzült és flexibilitását vesztett fogalmat. Nagyon valószínű, hogy ezeket a problémákat saját tapasztalaiból, élményeiből párolta le, hiszen én nem emlékszem, hogy Wittgenstein bárhol is említette volna Nietschét. (Ha tévednék, elnézést.)

A szépirodalom is időt és teret átívelő, megrögzült fogalmakkal dolgozik, és természete (kissé általánosítva) abban rejlik, hogy ezt a permanensen visszatérő kövületet - jobb szó híján - 'képpé generalizált' szituációvá oldja. Nem tudja, de minduntalan próbálkozik. (Azért utálom Goethét, mert pl. a Faustban úgyszólván meg sem kísérli ezt, sőt éppen az ellenkező irányba halad, nyekkre vágja a szépirodalom lényegét.) A líránál ez még pregnánsabban jelentkezik.

Még nem fejeztem be Wittgensteint. Sőt. Mániákus mozilátogató volt (már ahogy egy diszlexiástól ez el is várható.) "Nem a hangcsík kíséri a filmet, hanem a zene. A hangcsík a képcsíkot kíséri. ...A zene kíséri a filmet. ...A nyelv kíséri a világot." Ez az amire képtelen a szépirodalom. A diszlexiás Wittgenstein talán elsőnek vette észre a némafilm kapcsán, hogy az ugyevezett 'művelt kommunikáció' (jobb fogalmat hirtelen nem tudok kitalálni) egy új korszakába léptünk. A film születésével Platon meghalt. (Ez jó lírai. Mi? Most meg is jegyzem magamnak, szeretem a saját kreálmányaimat nem elfelejteni.) A sztori érzéki teljessége értelmezi a beszédet, az absztrakciót. (Persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy nem a film, vagy a tévé taposta le a szépirodalmat, mint ahogy ezt tudományos fokozatokkal - marhalevelekkel - bíró tökfejek terjesztik, hanem a mi par excellence diszlexiás korunk, mely nyilván szívesen mutatkozik a filmben.)

Wittgenstein vívódásai az írott nyelvvel számomra azt az üzenetet hordozzák, hogy valami filozófia-féle talán megmaradhat még, talán lehet az írott jelek mellett képekben, dialógusokban, effektusokban elmélkedni, vagyis primitíven, mint a Platont megelőző görög filozófusok, de teljes képtelenségnek tartom, hogy mindez megőrizhető a szépirodalomban. A filozófia mintha védett állatfaj lenne, 'élettávoli'. Ez megmentheti, helyesebben átmentheti. Talán! A szépirodalom, mint 'karakterek szép halmaza', mely az absztrakciókból hintázik az érzékiségig és vissza, egészen lineárisan, úgy néz ki szét kell, hogy porladjon egyelőre a primitív szituációk egyre totálisabb világában, ahol semmi szükség sincs erre a lineáris hintapalintára. Ne feledd, hogy a klasszikus szépirodalom talán Apuleius-szal kezdődik, és nem Szophoklesz-szel, de nem is Homérosszal. Homéroszt skandálták, beszélték, Szophokleszt játszották. A legtöbb esélye a túlélésre talán a rövid, lírai költészetnek van. Fejben tartható érzéki verbalitás, és afforisztikus, valamint nem is feltétlenül lineáris. (Egy jezsuita püspök, nem emlékszem a nevére, amikor kezébe vette Gutenberg Bibliáját, azt írta, hogy nagyon veszélyes a nyomtatás, mert amit az ember nem tud fejben tartani, az sohasem lesz az övé, és a személyisége széthullik rajta kívülálló könyvekben. Ez a püspök látszólag egy kapitális barom, de a keletkezésben ugyanazt vette észre, mint amit a széthullásban Wittgenstein. - Pedig a püspök nem volt diszlexiás.)

Szóval így került ide Wittgenstein, akinek szerintem fogalma nem volt arról, hogy mit sejtett meg, csak a saját fogyatékosságával küszködött, soha nem írt értekezést (mert akkor már nem is lehetett) stb. Így került Heidegger mellé, aki jófelé tapogatózott, de elcsusszant a lényeg mellett, mármint, hogy a nyelv egy priméren vizuális szituáció aláfestése, és így került az ordító Nietzsche mellé, aki örjöngő ellenfele volt a szó szerinti jelentésnek és a tiszta észnek, és aki nekitámadt a 'nem-irodalmi műveltség' (!!!!) általa elsőként észrevett, korszerűtlen fogalmának. Igen, a nem irodalmi műveltség, és az irodalmi műveltség szembeállítása atavizmusának.

Zavarban vagyunk, hogy mi a fészkes van a szépirodalommal? Miért van gáz? Bő százhúsz éve leírta valaki. A gondolatai - képletesen - mostanában érnek Dél-Amerikába, ahol Gabriel Garcia Marquez (szerencsére) még semmit sem vehetett észre abból, hogy e neoprimitív kor mit hoz a szép analóg, és egyforma karaktersoroknak.
Aki ha olvasott is volna Wittgensteint, szükségképpen semmit nem érthetett meg belőle.

Ennyit nem bír el egy topic. Ezért nem térek ki Oswald Spenglerre és Bronislaw Malinowskira (főként ez utóbbira), akik talán Nietschénél is jobban megpszkálták az írott nyelv buktatóit.
Univerzum-tudatról írtam, azt mondtad, hogy ez érdekelne. Azt hiszem egy morzsája itt van. Az irodalmat elméletben nem lehet önmagában megközelíteni. Ehhez egy valóságos Klaniczay Tiborrá kellene válni bohócsipkában.
Ennyi.
http
P.S. Olyan érzésem van, hogy a chattelés és a topicolás nem biztos, hogy alkalmas forma arra, hogy egy ilyen témakörben bármit is alátámasszunk, vagy egy esetleges ellenvéleményre adekvátan reagáljunk. Bár lehet, hogy tévedek. Ha Carl Popperből indulok ki: „Valóban szükségünk van reményre; remény nélkül cselekedni, élni meghaladja erônket. De többre nincs szükségünk, és nem is szabad, hogy többet kapjunk. Bizonyosságra nincs szükségünk."
(Hát én a Carl Poppert is rühellem, vagyis bocsánat, most nekem tisztelettel kellett volna írnom róla ha pataporc intelmeit követem, és eltitkolni becsületesen a véleményem, és mást gondolni, mint amit írok.)