Szabó Magda

Eldobom

Eldobom, ne kapj utána. Fújja szél, foszlassa pára,
egy legyen alvó ködökkel, ismeretlen és rokon.
Légy süket, hogy fel ne költsön, gőgösen, hallgatva,
bölcsen,
minden élőnél erősebb – nincs hágcsó a tornyokon.
Hadd sikoltson, árnyba gördül. Fel ne ébredj, álljon őrül
végesség és végtelenség, kőrisfák és ciprusok.
Fuss előre, füst a korlát. Lengessék sötét vitorlád
tengered fehér vizéből visszazengő himnuszok.
Eldobom, mert összeéget. Eldobom, üldözve téged,
gyáva gyásszal marva újra érhetetlen szellemed.
Vad lilában, dúlt aranyban, tömjénfüstben és harangban
öntök vége-nincs vizekbe mézet és bort és tejet.
Eldobom, dobd vissza gőggel. Vívok végtelen idővel,
bamba kín mézébe fúltan tapadok az életen.
Fel ne oldozz: itt maradtam. Meg ne láss: nem ezt fogadtam,
vak tükör kormos szerelmem, s gyöngyszínű a végtelen.
Gyertyacsonk, halotti pompa, cifra játék, törd atomra,
ferde fáklya sárga fénye – gyűlöllek, mert gyűlölöd.
Tengerekbe hull a hangom, húzom nyelvetlen harangom,,
elhajítom, vesse vissza hághatatlan tűzköröd.