Fövényi Sándor

Mit számít

Nézek kifelé az ablakon,
a szemközti tűzfalon vörös virág.
Mert alkonyodik a vakolaton,
egy fényszilánk engem is magával ránt.
lehullunk, akár fáról a levél,
a fény meg én, s egy mészdarab,
sötét kalap az ég helyén,
az őszi szél arcomba harap.
mintha nem volna rajta elég ránc, redő,
sűrű erdő hajam is gyérül,
ahogy vénül az ember, közel a temető,
még a teremtőm is belerémül.
Mert nem tud mit kezdeni ilyen fattyal,
ki tavasszal is a télről álmodik,
de kopik a szív, és véres szavakkal törlendő,
nyüszít, mi számból mellkasomra folyik.
Mintha Nessus inge volna rajtam,
szép szeretőm a halál adta rám,
ezerszer csókolta szederjes ajkam,
mikor ígértem, holnap megyek talán.
Mindig csak holnap, nincsenek máim,
Káin lettem, pedig nincs testvérem,
ezért magam áldozom fel, s mit számít,
hogy nem kapok nyugtot a mindenségben.

Hangok, illatok, és még valami…
ülök a hátsókert hideg hasán.
Meg-megsuhint a kelő nap fénye,
egy kertkapu nyikkan sarokvasán,
távolban felhők szálkás sörénye.
Neszek, hangok, illatok a számban,
tán’ tavasz van csak nem tudok róla,
köröttem bokrok bibéző lázban,
s ágak botoznak pár röpke csókra.
A friss szélben, mely engem is ölel,
szinte beleroppan a mellkasom,
szétszór, majdnem darabokra tördel,
s vörös cafatként fut a tűzfalon.
Amit a tél húsomból meghagyott,
abból kell szárnyra szökkennem újra,
tutulva, hogy túléltem a fagyot,
kis bogárként tenyeredbe bújva.
Hol átzümmögtem ezer éjszakát,
ujjaid börtönbe zártak,
sosem értetted a végtelen szavát,
hogy veled meghalok, ezért el kell szálljak.