Kodály Zoltán hátrahagyott írásainak újabb gyűjteményében, a Vargyas Lajos által gondosan és invenciózusan kötetté szerkesztett följegyzéseiben, tudományos igényű gondolatrögzítésekben, bensőséges lírai vallomásokban s nemegyszer indulatos sorokban nem kisebb bátorságra biztat bennünket, mint hogy „merjünk magyarok lenni”, s legyen erkölcsi erőnk „magyarságból megújulni”. Mentsük meg zenei és nyelvi kincseinket, s építsük tovább, építsük fel a magyar kultúra Templomát. Különben elveszünk, mert elveszítjük arcunkat, „külön népegyéniségünket” – a világnak is értéket jelentő magyarságunkat. S a megújulás kútfeje csak a népi kultúra lehet. A zenében a népdal, amit (a kötetben gyakran fölidézett) Bartóknak is és neki – Kodálynak – is a tiszta forrásnál, emerpróbálóan fáradalmas, de gyönyörű eredményű falusi stúdiumok során lehetett és kellett megismernie, hogy aztán itthon és a világban egyaránt bizonyíthassák: „van egy külön magyar európaiság”.

Kodály szerint lehetséges a civilizációs egyöntetűségtől elütő, sajátosan és méltóan magyar társadalmi fejlődés is. „Egy magyar urbanitás körvonala lebeg előttem – olvashatjuk reményeit, vágyait is rögzítő feljegyzéseiben -, mely különbözni fog a mai nyegle, raccsoló és parvenüen túlfinomkodó, idegenből rosszul fordított urbanitások torz keverékétől, ...ami egyenértékő a franciával, angollal, és mégis nem kölcsönkért ruha, ami lötyög rajtunk, hanem a magunké.” Megmaradásnak és megújulásnak, kultúra és élet magasabb szintre emelésének azonban csak akkor lehet biztos esélye, ha a feladatra rendeltettek nem maradnak passzív szemlélői történetünknek, történelmünknek: „Irtsuk ki már közülünk – írja Kodály Zoltán – azt a magyar áfiumot, hogy mindig azok csinálják a dolgokat, akik nem értenek hozzá, az igaziak meg tétlenül nézik.”

„Nem falukutató: magyarságkutató vagyok”. Akkor írta ezt Kodály, amikor a népdalnak és történeti énekkincsünknek összehasonlításáról szól, és gondolt arra a rengeteg időre és fáradságra, amit arra áldozott, hogy az írásban fennmaradt magyar zenei emlékeket felkutassa és felhalmozza emlékezetében. Ez a kötet teljes egészében ezt a magyarságkutató Kodályt állítja elénk. Aki a magyar zeneélet magyarabbá tételétől a magyar nyelvhelyességig és költészetünk jambus-divata elleni kifakadásokig mindenben a magyarság, a közösség és annak műveltsége érdekében agitál, alkot és vitatkozik.

És milyen szenvedélyesen! Ez leginkább akkor szembetűnő, amikor megjelent írásainak kéziratban maradt fogalmazványváltozatait hasonlítjuk össze a megjelent szöveggel: azok mindig higgadtabbak, mint az elhagyott részletek, amiket a témáról gondolkozva azonnal papírra vetett. Néha sajnáljuk is, hogy egy-egy igen szépen megfogalmazott részlet miért nem került bele a megjelent változatba. Ezek egy kevésbé ismert Kodályt mutatnak be, és örülök, hogy ezt a Kodályt is megismerhettem. Akit mindig a visszatartottság és a higgadt fogalmazás példájának tartottunk, itt néha nagyon is érzelmes megnyiatkozásokat vetett papírra. Mikor visszaemlékezik első, Nyitra megyei gyűjtésére, felháborodva a jegyző, tanító és pap népelnyomó, népszipolyozó magatartásán, egyszercsak felkiált a papíron: „Hogy szeretem ezt a szegény népet!”

Ilyen vallomások többször fakadnak ki belőle. Például mikor a melizmás énekstílust magyarázza: „Mondhatom, nemegyszer a reszkető öreg hangok olyan művészi élvezetben részesítettek, amit nem cserélnék el akármelyik viághíres énekessel.” Majd ismét: „Ha valami kétségem támad, bizony nagyobb tekintély előttem egy magyar paraszt, mint egy magyar operaélnekes.” Ilyeneket is olvashatunk a „Népzenekutatás” című fejezetben!