Acid Well Creative Commons License 2024.10.13 -1 0 176


Életünk ideiglenes időpalackjai

Ha már megtanultuk az időt visszafelé olvasni, akkor életünk során mi magunk is készíthetünk (és készítünk is) ideiglenes időpalackokat: visszatekintve súlyozzuk az előre élt eseményeket, keressük az összefüggéseket, megvilágítjuk addigi életünk keresztútjait. Az ilyen visszatekintéseknek szolgáltat alkalmat számtalan kisebb halálunk: amikor nagykorúak leszünk, amikor befejezzük az iskolát, amikor szerelmesek vagyunk, amikor elveszítjük szerelmünket, amikor családot alapítunk, amikor gyerekünk születik, amikor gyerekünk felnő, amikor nyugdíjba vonulunk, amikor első komoly betegségünket éljük át, amikor elveszítjük szeretteinket... Ilyenkor addigi életünk zavaros vize ideiglenesen kikristályosodhat értelmes totalitássá. Ez csupán egy rövid életű kristályszerkezet, mert a legközelebbi történés átíratja velünk az egész mesét, és újból termékeny zavarossággá változtatja.

 

Az antik világszemléletet, mely a kozmikus időt céltalan körforgásnak tekintette, felváltja a teleologikus szemlélettel, amelyben Isten irányítja a történelmet. Itt az idő már nem örök, hanem teremtett, mégpedig a világgal egyetemben, és felszívódik az örökkévalóságban a világvége után (ha itt az „után”-nak van egyáltalán értelme). A végső beteljesedés, ami felé mozog a világ, és amelynek irányába „telik” az idő, az utolsó ítélet és a feltámadás. Ágoston gondolkodásában a haladás nem más, mint „fáradhatatlan zarándoklat egy végső, túlvilági cél felé”

 


Az időtlen idő
Platón az időt az örökkévalóság mozgó képének nevezte, sugallva ezzel is, hogy az időhöz képest az örökkévalóság az elsődleges, időrendileg és metafizikailag egyaránt. Ám ha az idő képzetével kapcsolatos nehézségeinket az örökkévalóság segítségével próbálnánk orvosolni, akkor rossz úton járnánk. Az idő fogalmának Ágoston által említett ellentmondásait az örökkévalóság fogalma csak fokozni tudja. Ugyanis az örökkévalóságot olyanfajta időnek kell elgondolnunk, amely nem múlik, nem folyik, hanem mindig, állhatatosan tart. Így az idő fogalmából ki kell lúgoznunk a lényegét, a folyó-jelleget ahhoz, hogy az örökkévalóságot elgondoljuk. Újból Ágoston szavaival élve: Isten fölséges örökkévalóságának szüntelen jelenében „el nem múlik semmi”. Semmi nem válik múlttá, sem jövővé, sub specie aeternitatis minden szimultán jelen van. Pontosabban: az örökkévalóság egyidejűleg egyesíti a múltat, a jelent és a jövőt. Az időfolyam dinamikus metaforája szembetalálkozik az örökkévalóság irdatlan, mozdulatlan tavával.


Az időtlen idő sokkal szelídebb formáját gondolja ki Jorge Luis Borges Az idő újabb cáfolatában. A kiindulópont az idealizmus két esete: Berkeley-é és Hume-é. Berkeley a materializmus elleni cáfolhatatlan érveként hozza fel azt a gondolatot, hogy végül is az érzeteink mögött nem szükséges feltételezni bármilyen tárgyat, anyagot, világot. Esse est percipi – lenni annyi, mint észlelve lenni, ezzel az elvvel Berkeley letörölte a Locke-féle üres táblára kerülő jelek referenciáját. Hume továbbmegy, és felveti az állandó én feltételezésének fölöslegességét: ahogyan fölösleges az észlelések mögött tárgyat látni, ugyanígy ezek alany nélkül is elképzelhetők. Amit emberi szellemnek nevezünk, csupán észleletek nagyon gyorsan váltakozó sokasága. Az egyik filozófus tagadja az anyag kontinuumát, a másik a szellem kontinuumát – de mindketten megőrzik az idő kontinuumát mint benyomásaink egymásra következését. Borgest lenyűgözte e feltételezések szédítő merészsége, és arra ösztönözte, hogy az időre is kivetítse az empirista elődök kételyét, kidolgozva a pillanatnyi időtlen idő képzetét, azaz az idő cáfolatát: „ha egyszer minden lelkiállapot autonóm, ha egyszer megengedhetetlen és felesleges hozzákapcsolnunk bárminemű körülményt vagy egót, mi jogon jelölünk ki számára valamilyen helyet az időben?” Felidézve a bölcs kínai, Csuang-ce esetét, aki lepkének álmodta magát, és filozófusként ébredve megfogalmazta azt a bizonytalanságot, hogy vajon lepkét álmodó filozófus-e, vagy filozófust álmodó lepke, megkérdezi, hogy anyag és szellem hiányában hogyan lehet összekapcsolni az álom pillanatát az ébredés perceivel és a kínai történelem bizonyos korszakával. Ha tagadjuk az anyag és a szellem kontinuumát, csakis úgy lehetünk következetesek, ha az idő kontinuumát is tagadjuk, és a benyomások radikális nominalizmusa útján haladunk. Persze Borges tudja leginkább, hogy ez a gondolati kísérlet, „az időrend tagadása, az én tagadása, a csillagvilág tagadása: megannyi nyilvánvaló kétségbeesés, egyszersmind titkos vigasz”.

 

(H.G.)