Bizony, igazad van. Bár annyiban módositanám, hogy az igénytelen _emberektől_ ments meg uram. Bár ehhez nem "fohászkodni" kell, csak elkerülni őket.

Nem egészen értem, hogy ezt mire irtad. Miért lenne igénytelenség, ha az ember már nem tud szerelmes lenni (a szó 16-éveskori értelmében)? Talán kissé sarkitva fogalmaztam, de attól, hogy én már nem hiszek, és nem tudok (amire utaltam: igazából nem is _keresem_) a szerelmet, még nem jelenti azt, hogy ne tudnék szeretni (mintahogy teszem azt lassan 1 éve) és ettől érzelmi igénytelen lennék. Inkább beteg, pszichológusra volna szükségem (de tényleg).
Úgy látom, a szerelemre való késség egyrészt adottság (genetikus? hormonális?), másrészt nevelési/szociális/családi hatás/példák, harmadrészt saját tapasztalat. Nagyon szépnek tartom azt a fajta szerelem-mitoszt, amit az ember tini korában elképzel, jobb esetben át is él. Nekem is volt benne részem, tán kétszer is, aztán rájöttem, hogy ez igy nem elsz jó. A pofáraesés és a szenvedés olyan mértékű volt, hogy a pályaválasztásomat is meghatározta. Kiváncsi voltam, hogy az embereket mi, hogyan mozgatja (ebben a kérdésben is), és hátha tudok nekik segiteni, mert nekem akkoriban nem segitett senki.
Ugyhogy megkimélendő magamat a kudarcoktól és a szenvedésektől, kitaláltam, hoygan tudom megóvni magam. És ez remekül működik. Nem azt jelenti (ahogy értetted) hogy én érzéketlenül használom a nőket, hanem azt, hogy nem hajszolom az érzéseket, azok vagy jönnek vagy nem (általában olyan "szerelem"-szintjén nem), ráadásul elkerülöm módszeresen az olyan szituációkat, amelyek tiy éve még felforgatták az életem napjait.
Gondolok itt olyanra, hogy megtetszik valaki, úgy _igazán_. Akinek már volt gyomorgörcseés fajfájása, hányingere egy nőtől, egy lehetséges érzéstől, az tudja. Namármost ilyen enkem sokkal több volt, mint betejesült szerelem. A hiba az én készülékemben van, és az a módszer, hoyg elkerülöm az ilyen találkozások minden formáját, szintjét - ez segitett. Én pusztán erre céloztam. Az aktiv szerelmes énemet valahol magukkal vitték ketten-hárman, azóta a passziv énem van felszinen.
Sajnos, a szenvedések eltűnése némileg magával vitte a pozitiv érzelmi hullámok egy részét is.
Ezt persze lehet igénytelenségnek felfogni. Szvsz a szerelem (a szerelemben lenniség) nem érdem, hanem állapot.

Az elképzelésedhez persze jogod van, én mondjuk úgy válaszolnék rá 8ha kérdés lenne), hogy az ember bennem maradt, egy része a kanapé mellett ülve a rendelőben, egy másik a magánéletben (ami néha nem ugyanaz), a férfi szintén, de mindkettőnek egy részét elvitték.
Tudod, egy ideig vissza akartam szerezni, aztán rájöttem, hogy ez nem igy működik, majd visszahozza valaki. Vagy maradok agglegény :-I

És igazad van, az ember valahogy mindig jobbra számit.