Ahogy ígértem, jöjjön a Tolnai piros túra második fele: 

 

Tolnai Piros

Simontornya - Dombóvár

 

 

 

 

2024. 09. 20.  péntek           Már készen voltak a tervek az útra, amikor kiderült, hogy jövő kedden már esős idő várható. Így, az indulást előrébb hozva, már péntek délután nekivágtam a túrának, lesz, ahogy lesz!                

            Kettő után pár perccel meg is érkeztem Simontornyára, s a már ismerős városban besétáltam a központba. Ismét megcsodáltam a várat, aztán most már átkelve a Sió hídján, délre vettem az irányt. Hangulatos utcákon lassan elhagytam a várost, s egy mélyúton kapaszkodtam fel a Derék-hegy oldalára. Itthon még elképzeltem, hogy milyen szép lesz a kilátás, de a mélyútról semmit nem lehetett látni. Még egy kitérőt is tettem, hátha…, de ez sem hozta a várt szép kilátást.

 

          Hamarosan elértem a Styrum-kápolnát s ennek hangulata valamelyest kárpótolt az elmaradt panorámáért. Annyira nem is bántam a mélyutat, mert izgalmas hangulata volt, s a kapaszkodástól kimelegedve jólesett a hűvöse is. Később is sokszor vezetett az ösvény mélyúton, úgy látszik, az itteni laza talajt könnyen lemossa a víz, s így kialakul a bevágás. A város közelében még le volt betonozva az alja, hogy megakadályozzák a további eróziót, de később ez már megszűnt.       

          Kicsit egyhangúbb szakasz következett, s monoton baktatásomból egy kapu látványa zökkentett ki. Nem volt egyértelmű, hogy belül, vagy kívül kell továbbmenni, de mivel nyitva volt, így belül folytattam utamat. Hamar ki is értem a zárt területről, s ekkor kezdődött a móka: a kerítés még egy ideig kísérte utamat, amikor a túloldalán megugrott egy őzike. Visszanézve a nyitott kapun át, sikerült is egy egészen elfogadható képet készíteni róla. Alig csengett le bennem az élmény, amikor tőlem alig 10 - 20 m-re egy szarvasbika kezdte bőgni szerelmes érzéseit. Még láttam is őkelmét, de fényképezőm a köztes ágak miatt nem tudott fókuszálni, s mire ezt kézzel megtettem, már csak ennyi látszott belőle. (Lásd a képet!) De a csuda sem bánta a fénykép gyengeségét, mert fantasztikus élmény volt. Egyszer már hallottam a Zemplénben ilyen közelről bikát bőgni, de akkor semmit sem láttam belőle… most legalább láttam is!

  

            Még hosszan kísért az egyre halkuló bőgés hangja, majd a távolba veszett. Közben ritkult az erdő, s ligetes, domboldalas terepen, a Csókás major mellett elértem az országutat.

  

             Egy pillanatra rá lehetett látni a Barátok tavára, ahol éppen egy szürke gém halászott. Meg is örökítettem gyorsan, s jól tettem, mert pillanatok múlva már elrepült. Aztán a tó mentén átsétáltam a barátságos Kisszékelyen.

  

             A központ közelében jobbra fordultam, követve a P jelzést, és nekivágtam egy földútnak, melyen hamar megállított egy lezárt kapu. Az elhanyagoltságát látva egyértelművé vált, hogy ez az út már nem is létezik. Ekkor egy kicsit másként variáltam, s végül, némi kapaszkodás után, felértem a kilátóhoz. Barátságos volt ez az egyszerű kilátó. Felmenve körbenéztem, s bár nem egy magashegyi panoráma, de nagyon hangulatos, dimbes-dombos táj fogadott. Élvezettel szemléltem a nemrég elhagyott falu látványát. Visszatértem a földre, nem sokat mentem már, hisz’ esteledett, s kerestem egy alkalmas, vízszintes talajú táborhelyet. 

           Sötétedésre éppen készen is lettem, s vacsora után még élvezettel figyeltem a környéket. Az erdő széli akácosban valamilyen állatok (?) agancscsattogásra, vagy ágak ütődésére emlékeztető hangot hallattak. Éjszaka pedig sokszor hallottam nem túl távolról, óvatosan vonuló lépéshangokat, ill. távoli szarvasbőgést. Szóval nem voltam egyedül!

          Ezen a fél napon 15 km-t haladtam. Az éjszaka nyugodtan telt, s a szinte telihold be-bevilágított a lombok között. A sátor talaja kiváló volt, jól telt az éjszakám.

 

folyt.köv.