CAMINO HATODIK - UTOLSÓ NAP:  A TINNITUS

 

Hosszú idő után vettem elő a billentyúzetet, hogy az utolsó camino-s nap történetét is megírjam. Ennek oka egyrészt más egyéb bokros teendők alakulása volt, másrészt pedig ehhez az utolsó naphoz kellett idő, hogy fel tudjam dolgozni, vissza tudjam idézni és egyáltalán kedvem legyen újraélni, mert van az a vég, ami kezdet és van olyan kezdet, ami maga a vég…. - ez most jól hangzik, és ide kívánkozott, de én sem értem igazán.

 

Tehát úgy esett, hogy az ötödik éjszakámon éjfélkor jött az eső. És nem is akármilyen. A sátorponyva alá kucorogva majdhogynem verésnek hatottak az esőcseppek, amik nem is cseppek voltak már, inkább mintha valaki golyószóróval vette volna támadás alá a testemet. Nem is kellett sok hozzá, hogy a ponyva teljesen átázzon, s alatta én is - azonban túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy akárcsak a szemem is kinyissem, úgyhogy a lehető legkisebb magzatpózba kucorodva hintáztam a mélyálom és az éber alvás mezsgyéjén, néhol mélysötét csendben, hol pattogó ropogás hangzavarában lebegve attól függően, hogy épp tudatomnál voltam vagy eltűntem az éjszakában.

 

Hajnali négy-öt óra felé, mikor már a fejem alá húzott hátizsákból a legkisebb nyomásra is patakokban dőlt a víz, elkezdtem gondolkodni azon, hogy nem kéne megvárni a reggelt. El kellene indulni. Mivel az előző éjszakai tengerparti menekülés már megtanított arra, hogy teljes menetfelszerelésben aludjak, nagyon cuccolnom se kellett, hiszen két réteg ruha, túracipő és már eleve az esőkabát is rajtam volt. Ez volt a szerencsém, mert bár a lábamon ekkor már átázott a nadrág, a felsőtestemet a takaró és az esőkabát némileg még védte a szakadatlanul eső égi áldástól.

 

5 órakor nem bírtam tovább a gyűrődést, kikúsztam a sátorponyva alól - és szemem elé tárult a legmélyebb késő novemberi éjszaka világa. Fekete sötétség volt mindenfelé és mintha víz alatt lettem volna, olyan összefuggő volt az esőfüggöny. Köd is volt - a közelben levő falvak utcáin világító lámpák pitypang alakú sárga búrákként világítottak homályosan, mintha valami tejüveg mögül néztem volna őket.

 

Előző reggel sem keltem épp szép állapotban, ezen a hajnalon azonban még fokozódott a rastásodásom. Miközben a sátorponyvát próbáltam összehajtani hátizsákba rakható méretre, a szél többször az arcomba vágta lucskos hajamat. Pakolászás közben bevillant előttem a laredói zárda temploma előtt élő koldus képe. Egyébként egy elég szép, karakteres arcú ötvenes férfi volt, rettenetes állapotban és olyan szaggal körbelengve, ami több méteres sugarú körön túl is hányingerrel hatott. Amikor bement a templomba az egyik oldalkápolnához imádkozni, az egész hatalmas hajóban a pokol bűze szállt. Sajnáltam nagyon és szégyelltem magam, mert öklendeznem kellett miatta és kimenn a templomból. És most két nappal később kábé én is olyan állapotban voltam, mint ő. Mintha lecke jött volna arról, hogy te is járhatsz úgy….és érdekes mód már én is úgy voltam vele, mint ő lehetett magával - ki nem szarja le igazán?

 

A sátort lassan benyelte a hátizsák szája, úgyhogy vállamra kanyarítottam. Indulás előtt újabb kép suhant át lelkiszemeim előtt - a túra tervezési szakaszában sokszor volt az a vízióm, hogy lezuhanok a magas, fehér tengerparti sziklafalról, összetöröm a csontjaim és csak fekszem tehetetlenül egy sziklán, míg értem nem jön a dagály. Körbenézve a tájban mintha azon a helyen lettem volna, amit korábban a vad képzelet elémhozott. Igaz nem nappal volt, hanem még a legmélyebb éjszaka, de minden más stimmelt, a meredek, függőleges fehér falak, alattam a mélységben a sziklatömbök és a rajtuk dühöngve csattanó hullámok. Kirázott a hideg. NEM szabad a parton menjek! NEM  szabad követnem a gyalogutat, ami közvetlen a szakadék peremén haladó keskeny vájat, amit mostanra csúszósra áztatott az eső! A füvön kell maradjak, utána meg stabil talajon.

 

Itt a partmenti fensíkos legelőn jó méteresre nőtt a fű, olyan búzaszemes fajta, ami a saját súlya alatt meghajolva összefüggő gyékényszőnyeget alkotott, jó fél méter magasan egymásra tornyosulva az igazi talaj felett. A zöld szőnyeg szövete alatt nagy mélységekben tesz-vesz város tanyázik a Szösz minden lakosával, akik a szövet alatti titkos járataikon futkározva intézik ügyeiket. Naplementekor, mikor már hanyattdőltem a fövenyen, hallottam, hogy valahol mélyen alattam a növényzetben egér sebesvonatok járták talán menetrendszerű járataikat. Az egyik menetoszlop valahogy alám keveredett és legott rémülten felsikoltott, mikor észrevette, hogy valaki - én fekszem felettük. Még sose hallottam egérsikoltást, talán a legmagasabb hang volt, amit eddig valaha hallottam. Cincin és csapata azonmód csapát váltott és sisteregve elzakatolt a láthatatlan Szösz többi alagútjában. Így indult hát az esti szendergésem - és most jó pár órával később én is igyekeztem valami nyomvonalat találni a természet zöld szőttesén, ami az esővíztől most inkább hatott mocsaras hínármezőnek, semmint dúsfüvő legelőnek. 

 

A haladás ezen a vizenyős területen újabb problémát hozott, hiszen a túracipő nem vízhatlan, magas csuromvizes fűben percek alatt átázik, aminek fájdalmas másodlagos következménye, hogy az ember lábán először felpuhul, majd felázik a bőr és elindul a vízhólyagképződés, ami nem túl jó dologgal kecsegtetett a hátramaradt 27km-re. 

 

Hirtelen eszembe jutott, hogy még otthon eltettem egy korábbi kozmetikai kezelés során az utcai cipőmra kapott nylon zacskót.. Nem is értettem a dolgot, hogy bio-nak meg full természetesnek hirdette magát a szépészde, közben óránként okádták magukból a nem lebomló műanyag zacskókat, amiket az embernek a lábára kellett húzni a szalon egész területén. Mivel jómagam is még a cuclizmus gyermeke volnék, hát az “egyszer ez még jó lesz valamire” reciklizáció jegyében én bizony eltettem azokat a nylon cipőszacskókat, és most derült ki, hogy milyen jól tettem. Most jött el az az egyszer, amikor még jók lettek valamire! A sötétben nagy nehezen kitapogattam őket a hátizsák oldalzsebében a celluxal együtt. Gyorsan ráaplikáltam a cuccost a túracipőre és még ráeresztettem két sor ragszalag csíkot, bízván abban, hogy ez a sebtiben buherált “kamásli’ talán legalább addig szárazon tartja majd a cipőket, amíg kiérek a dzsungelből a nagy járásra, majd az útra.

 

Ezután mint a békauszonyos emberek, magas lábemeléssekkel elindultam a fűtengerben a parti kikövezett gyalogút felé. 

 

Hát mit ne mondjak, a megoldás nem bizonyult tartósnak, mire a szörfiskolások parkolóját elértem a lábzacsi már cafatokban lógott rajtam, és a cipőt telibe verte az eső. De legalább nyertem pár métert és betonon azért könnyebb gyalogolni esőben, mint tereptalajon. 

 

A parkolóból a Camino visszafordult a sziklapart éléhez, de én nem mentem utána. Ekkor már csak az lebegett a szemem előtt, hogy be kell érjek Santanderbe.

 

Találomra kiválasztottam egy előttem nyílegyenesen haladó betonutat, ami követte a part vonalát és elindultam a civilizáció házakat, utcalámpákat és házörző kutyákat jelentő közegébe. Az eső némileg alábbhagyott, most csak apró szemekben esett, de azt nagyon sűrűn, az ég is lassan világosodni kezdett.  Bár ez a világosodás inkább emlékeztett egy búbánatos téli sötétedésre.

 

Egy nagyobb ívű balkanyarnál egy házikószerű buszmegállót találtam, amit azonnal be is laktam, mint egy klasszik homeless. Egyszerűen muszáj volt mindent lehajítani magamról - legfőképpen a cipőt, mert a talpa belül úgy átázott, hogy felgyűrődött rajta az anyag és már érezni kezdtem, hogy a bőröm a dörzsölődéstől kezd indulatba jönni., Úgyhogy ismét előkerültek kedvenc túrapapucsaim és a VAZZE-lines tégely.  Jó vastagon kentem a talpam, hogy a zsír kellően csúszóssá tegye a papucs csúszásgátló gömbös belsejét. Ettől nehezebbé vált a járás, mert a lábam ide-oda csúszkált aaz esővíztől lucskos papucsban, de legalább nem dörzsölődött ki. Nem volt valami kellemes érzet ez az esővizes zsírtömeg, de legalább éreztem, hogy a lábam - egy ideig biztosan - védve van a felázásos hólyagképződéstől.

 

A gyors lábápolás kimerített - nem mintha nem lettem volna amúgy is fáradt, úgyhogy egy kicsit üldögéltem a megálló padján és némi reggeliféleséget erőltettem magamba. Senki nem járt az utcán, és a házak is még lehúnyt szemekkel feküldtek az út kétoldalán, úgyhogy úgy döntöttem, hogy azért mégiscsak megkímélem a nap hátralevő részében közelembe kerülőket a szagomtól, úgyhogy egy gyors vetkezés után lezavartam egy viharsebes intim és egyéb tisztálkodást. Szerencsémre épp visszakerült már rám a ruha, mikor a sarkon befordult az első jármű, egy kukásautó.

 

Amíg elhaladtak előttem, én újra rendbeszedtem a dolgaimat és némi térképnézegetés után úgy döntöttem, hogy addig megyek az előttem levő úton, amíg a végére nem érek - sajdításaim szerint erre jó pár kilométerrel később Loredo-ban került volna sor. Az ég ekkora már szürkévé vált, de még mindig búskomor évvégi hangulatok szálltak a légben és az eső ismét szemerkélni kezdett.

 

Az igazat megvallva nem is nagyon maradt meg sok emlékem ebből a szakaszból Loredoig. Az egész utamat lekötötte az, hogy lehetőleg ne lépjek pocsolyába - és ezzel tetézzem a papucsban már amúgy is kialakult házi lábvizemet, valamint minden egyes lépésnél arra koncentráltam, hogy pont magam alá lépjek, hogy  a talpamnak ne kelljen surlódnia a lábbelimben. 

 

Loredoba beérve a spanyolok is már ébredezni kezdtek. Az utcákon megjelent pár kora reggeli sétáló idős ember, illetve legnagyobb meglepetésemre - ilyet eddig csak ilyen régebbi - mondjuk max 90-es évekbeli filmekben láttam - ÚJSÁGKIHORDÓK járták az utcákat kis furgonokkal és minden házhoz hatalmas köteg újságot, nem reklámanyagot, IGAZI ÚJSÁGOKAT raktak le a házak bejáratához. Nem emlékszem pontosan, lehet, hogy már csak a fejem nosztalgiából teszi hozzá, de lehet, hogy tényleg megtörtént, de mintha tejesüvegeket is raktak volna a bejáratokhoz! Nem hittem a szememnek, hogy ilyen még van! Hogy az emberek nem a netről, nem a telóból, hanem igazi papír újságból tájékozódnak a világ dolgairól!  Egy nappal később, amikor már Santanderben ismerkedtem immár igazi túristanként a helybeliek életével, egy városi  piacon bőséges reggelimet fogyasztva meghatódva láttam, hogy igen, Spanyolországban MÉG létezik az, hogy az emberek békésen leülnek a reggeli kávéjuk, croissanjuk, tapasuk mellé és szépen komótosan kiolvassák az újságot elejétől a végéig, közben aprókat kortyolgatva a forrón gőzölgő, illatos feketéből, a kortyok után küldve egy-egy falás harapnivalót. Még őrzik kint a pillanatok liturgiáit. Nem szeretem, amikor valaki hasraesik a külföldtől és jön a bezzegelés, hogy bezzeg ott, bezzeg itt. Nem gondolom, sőt nem is látom azt, hogy máshol jobban élnének. Amit azonban talán jobban csinálnak, hogy többet adnak a minőségre, legyen szó ételről, ruháról, vagy éppenséggel az idő eltöltéséről. Igen, azt hiszem a különbség az, hogy a spanyolok úgymond “megadják a módját” a dolgoknak. Mi hajlamosak vagyunk feladni magunkat az anyagiak hajszolása közben. Aztán persze tévedhetek, hisz csak felületes benyomásaim lehetnek, nem éltem én “üzletszerűen kéjelegve” ott egy napot se.

 

Loredoban kicsit enyhült az eső is, úgyhogy végre le tudtam húzni a fejemről az esőkabát és a pulóverem csuklyáját. A hüvös levegő kicsit felfrissített, kicsit magamhoz tértem a reggeli bódulatból, monoton járásból. 

 

Egy völgymenet érkezett, fogalmam se volt, hogy hol voltam, csak mentem az orrom után némiképp követve az orrom által mutatott irányt, amit fejben navigálva a tengerpart alakjához helyesnek véltem. Egy kanyargós kis utcán leérve találomra jobbra fordultam egy főútszerűségen és leereszkedtem egy völgybe, ahol patak folyt keresztbe az út alatt. Másik oldalon dombhát feszült és egy keresztúton hirtelen jobbra feltűnt a Camino sárga nyila. Jesszasz, ezt meg hogy? Ez hogy került ide? Na mindegy is, nincs kedvem cuccolni, csuromvizes vagyok és fázom is kissé, mert nagyon lehűlt az idő és a felhők csak egyre sokasodnak a tenger felől, egyre vastagabb paplan gyűrődik a fejem fölött. Akárhogy is, ha itt a jel, akkor legalább már tudom, hogy pályán vagyok, csak követnem kell.

 

Az út felvitt a dombtetőre, ahol jobbkézre egy középkori, XVI századi kolostortemplom állt. Iglesia Ntra Sra de Latas - mondta a felirat a kőkerítésen és volt még egy csomó spanyol nyelvű leírás. A templom első ránézésre nem tűnt oly réginek, valahogy idehaza az ilyen régi építmények valahogy másabb, ódonabb hangulatot árasztanak, ez a hosszú vöröstéglás szentély akár mainak is elment volna, ablakai akár mai ablakok is lehettek volna. Már épp legyinteni akartam, eh, mit, amikor egyszercsak egy nagyon erős vízióm támadt. Ahogy ránéztem a templomra, hirtelen eltűnt a környezete. Nem volt már ott a pálmafás kőkerítés, nem volt már ott az útkereszteződés és a környező házak. Csak a templom volt ott egy mező közepén és a távolban itt-ott bevetett földeket láttam csak, ahol ekét toló hosszú, barnaruhás emberek dolgoztak. Megráztam a fejem. Biztos csak a kimerültség miatt kezdek itt el képzelegni. Becsuktam a szemem és újra kinyitottam, de még mindig azt a régi tájat láttam a csupasz dombokkal, néhol egy-egy lugassal és mindent mélységes mély csend vett körbe, csak a szellő susogott. Aztán hirtelen meghallottam egy autót mögöttem és eltűnt a múlt. A templom ismét a kőkerítés és a pálmafák mögé bújt és körbe-körbe újra kinőttek a házak. Azannya! Ez nem volt semmi cucc!

 

Nagyon nehéz volt elindulni és hátrahagyni a helyet, de menni kellett, hát megvárva a kereszteződés zöld jelzését - nem mintha nem én lettem volna az egyedüli mozgó lény és tárgy is egy személyben a környéken - visszaálltam az útra, ami nyílegyenesen haladt nyugat felé, ami a tengerpartot és a santanderi öblöt jelentette valahol a távolban.

 

Egy kemping haladt el mellettem baloldalon, az első és egyetlen, amit az úton láttam. Utána egy kertvárosi részbe értem és hirtelen összezavarodtam, hogy milyen országban vagyok. A házak, a kertek, akár egy angliai kisváros, akár egy amerikai kertváros. Egy sarkon újabb fedeles buszmegálló jött szembe velem, úgyhogy ismét szünetet tartottam a menetben. Kicsit pusztítottam a maradék víz és kajakészletet, majd törődötten ücsörögtem a padon, miközben kint ismét sziszegve eleredt az eső. Fájt a vállam, a hátam, merevek voltak a tagjaim, úgyhogy nagy keservesen lefuttattam egy melegítő tornasorozatot, miközben az járt a fejemben, hogy ez az utolsó nap kibaltázottul hosszúnak ígérkezik, pedig már jó pár kilométert jöttem.

 

A buszmegálló után ismét völgymenet jött és egyben teljesen eltűntek a jelzések. Ismét csak találomra választgattam utcákat sacc per kb követve valami irányt. Telefont elővenni már egyáltalán nem volt kedvem. A völgy aljában baloldalt  a házak között egyszercsak felbukkant a homokos tengerparti strand. Király! Egyenesben vagyok! A strandon áthalad a sendo litoral, úgyhogy mostantól gond egy szál se! Ismét a térképen vagyok, csak követnem kell a partmenti utat! Innen már sima liba!

 

Hát ja. Meg ahogy a kisnyúl fütyül. 

 

A tengerparti út egy folyótorkolathoz vitt, amin egy híd ívelt át. Mögötte jobb oldalon már a santanderi öböl tűnt fel egy magányos szigeten álló világítótoronnyal és szinte karnyújtásnyira a túlparton álló várossal. A híd lábánál ismét feltűnt egy Camino jelzés és útbaigazító tábla. Jobbra Santander 4km balra Santander Pedrena-n keresztül 23km. Mi a franc ez? Hát az biztos, hogy én aztán már nem megyek 23km-t nincs az az Isten! Már most ki vagyok, mint a liba, fáj mindenem, de különösen a vállam, a hátam. Hideg van, és csuromvizes vagyok. Nem értem a táblát. Pedrena jobbra van, nem balra a térkép szerint és egyáltalán nem 4km Santander! Mindegy, nem érdekel, jobbra megyek! Kevesebb mindig több alapon. 

 

Az, hogy szemben már karnyújtásnyira van a végcél, némileg fellelkesített, de ahogy átértem a híd túloldalára, mindjárt letörtem, mint a bili füle. A tenger felől hatalmas szél támadt és kegyetlenül átfúj a vizes ruháimon. Három réteg cucc van rajtam, de mind a három lucskosra ázott már, mert eddig is végig esett az eső hol apró szemekkel ritkásan hol apró szemekkel de sűrűn. Most viszont már orkán is van, vágja az arcomba a vizet. Éhes is kezdek lenni, jó lenne beülni valahova, de amilyen állapotban vagyok, hát azt nem vinném kultúrhelyre, abc meg most már Santandering nincs a térkép szerint. Jobbra feltűnik egy kikötő és rajta egy tábla -Santander ferry… ahá, szóval EZÉRT 4km! 2km séta és 2 km hajó… Irgalmatlanul fáj a vállam. A kompkikötő egy üres, használaton kívüli értelmetlennek tűnő üvegépületében ledobtam a cuccaimat és azonmód elnyúltam a padon. Rohadtul nyilal a vállam, különösen a jobb. Hanyattfekve is majd leszakad, forrón ég. Még 18 km van hátra. Vagy felülök a kompra és kész. Nagy a kísértés!

 

Fél óra görcsbe rándult fekvés után lassan enyhülni kezdett a vállam. Lassan, nagyon lassan tudtam csak függőlegesbe húzni magam. A jobb karomat nem is nagyon tudom vízszintesig felemelni. A gyomrom iszonyatosakat kordul. Már csak magvak vannak a zsákomban és egy liter víz. Így a hatodik napon már kezd elegem lenni a magvakból. Meleg ételre vágyom, de erőm már nincs utánanézni, hogy van-e kajálda a környéken. Kezd beállni az a végzetes állapot, ami a portugál Camino-n is elért, csak ott a harmadik napon dőltem ki, itt meg eljutottam a hatodikig és már csak 17km van hátra. Múlik az idő, nem tudom, hány óra van, jó lenne délután kettőre beérni a reptérre, ahonnan a busz megy a belvárosba, aztán ott még meg kell majd keresni az albergue-et is. 

 

Kezdek szétesni fejben is. Már nem tartottam magam ahhoz a szabályhoz, hogy csak az aktuális problémával, helyzettel foglalkoztam, hanem elkezdtem sürgetni az időt és már a húsz lépéssel odábbi jövőn pörögtem. Ez nagyon rossz taktika, vissza kell lassulni, úgyhogy visszadőltem a padra aludni húsz percet. Egyszerűen a kialvatlan éjszakák és a fizikai megterhelés elkezdte benyújtani a számlát és a tetejébe az idő is egyre cudarabb.

 

Fél óra múlva kicsit kipihentebben feltornáztam magamra a hátizsákot és összeszorított szájjal odahagytam a kiugrásra csábító kikötőt. Azért is végigcsinálom! 

 

A szél az esőn túl a tengerfelől arcomba fújja a tengervizet is.Kb mintha valami hidegvizes zuhany alá álltam volna. Mostmár nem aprócseppek támadnak, hanem komplett, szűnni nem akaró vízzuhatagban mentem végig Pedrena településén, majd egy hullámzó, dimbes-dombos mezős, ligetes erdős rész következett - jobbra a tenger helyét mocsaras part vette át, az ég sötétszürkébe fordult. A szemüvegemet is le kellett vennem, mert már ki se láttam mögüle az ömlő eső miatt. Sokszor félig lehúnyt vagy teljesen becsukott szemmel haladtam a kietlen parti gyalogúton, egyre inkább elvesztve a kapcsolatot a külvilággal. Olyan borzalmas volt amibe mentem és ahogyan mentem, hogy menekülni kezdtem magamban egyre befelé. Most is, ahogy visszaidézem az egészet azt érzem, mintha ott lett volna a testem, mint egy ház, kitéve a tomboló elemeknek és én valahol mélyen a házban bent a sötét hidegben kukucskálok ki a zorddá vált világba. Mint aki kettészakadt - testre és lélekre.

 

Az ösvény kanyarogva haladt a kies vidéken, nézelődni se lehetett, mert a soha nem tapasztalt tengeri vihar szürke, átláthatatlan függönyt vont mindenre, ami 5 méteren túl volt. Kétségbeejtő, reménytelen menet volt ez - és amikor már azt hittem, semmi nem érhet már, ami ki tudott volna zökkenteni nyomorult állapotomból, ahogy épp fordultam egy kanyarban egy fenyvesekkel kerített részen, egyszer csak egészen furcsa mentális állapotba kerültem - a fejemben elindult egy ritmus, mintha valaki szintetizátoron cöccögött volna, majd messziről hangokat kezdtem hallani, amely hangok egyre közelebb jöttek és kiderült, hogy egy kórus hangját hallom, ami egy ismeretlen, szöveg nélküli dallamot énekelt, néha egy magas női hang kontrázott, és közben más hangszerek - hegedűk, dobok, fúvósok csatlakoztak a zenéhez. 

 

Nem kívülről szólt a zene. A fejemben volt. Éteri volt, egészen elképesztően lenyűgöző, mintha megnyílt volna az Ég és én a Mennyország zenéjét hallgattam volna. Úgy is fogalmaztam meg ott magamnak, hogy az Éter zenéjét hallom. Próbáltam hangosan magam is énekelni a dallamot, ami egy nagyon szabályos, nagyívű muzsikából állt és időközönként megállás nélkül váltott át új hangzásokba, új ritmusokra és melódiákra.

 

Az egész hátralevő gyaloglás alatt velem volt ez a fejemből zengő éteri zene. Azóta csak egyszer tudtam felidézni se előidézni ezt az állapotot - Bécsből hazafelé a távolsági buszon kerültem ismét ebbe az állapotba és hallottam ismét a mennyei kórust, viszont többet se - ami egyrészt némileg megnyugtat, hogy talán mégse ment el az agyam teljesen, másrészt viszont nagyon sajnálom, mert hihetetlenül szép, felemelő dallam volt mindegyik, amit hallottam.  Már hazaérve néztem utána a google-ban, hogy ez mégis mi a fene volt, kell-e menni a Pintyfészekbe. Kiderült, hogy létezik ilyen jelenség - zenei tinnitusnak hívják. Hát … legalább a tudomány visszaigazolta, hogy mégsem álmodtam.

 

A mennyei kórus  non-stop koncertje egészen Santanderig velem volt, aminek örültem, mert így a hallott zenét követve legalább elterelődött a figyelmem arról, hogy tulajdonképpen nagyon szarul voltam. Néha-néha, amikor tájékozódás céljából, vagy mert mégiscsak felbukkant valami érdekes látnivaló a külvilágban, kiduktam a fejem a saját fejemből, halkult el a zene, de akkor is a háttérben tisztán hallottam őket.

 

A santanderi reptérrel szemben kiérve egy farmos részre ismét le kellett üljek enni. Az eső kicsit engedett a nyomásból és a hely is szélcsendesebb volt. A felhők egészen az öböl vizéig leereszkedtek, ezért olyan volt, mintha ködben úszott volna a táj. 

 

Maga a reptér kisforgalmú, úgyhogy jócskán ücsörögtem már az árok partján, amikor hirtelen zúgást hallottam az égből, majd egyszercsak szétnyílt egy felhő és kivált belőle egy leszálló gép, kecsesen lebegve a tengervíz felett, mint egy színes hattyú ereszkedett alá és csúszott végig a kifutópályán, hatalmas vízfátyolt kavarva maga mögött. Sajnos nem voltam elég gyors ahhoz, hogy a fényképezőmet előkapjam, de őszintén szólva csak gondolatban tudtam előkapni a fényképezőgépet és még gondolatban is rettentően lassan mert fizikális valómban megmozdulni nem volt erőm, nemhogy fényképezőgépek után kapkodni. 

 

Kicsit ücsörögtem még, hátha jön még egy gépmadár, de nem jött, csak újabb özönvízszerű eső, úgyhogy keservesen visszaálltam az ösvényre az utolsó 9km-re. 

 

A zene ismét kakaóra kapcsolt a fejemben és itt már csak emlékfoszlányaim vannak, hogy valami temető mellett botorkálok tanácstalanul, mert sehol egy jelzés és több lehetséges út is van és persze sikerült kiválasztani a zsákutcát. Emlékszem, hogy itt már a sírás is előtört belőlem és a temető halottait is segítségül hívtam a helyes irány megtalálásához. 

 

A következő kép, hogy egyszercsak megjelent előttem egy üzem, amit korábban a googlemaps-en láttam, amikor a túrát terveztem és tudtam, hogy az üzemmel szembeni erdős részre terveztem éjszakai szálláshelyet. Hát nagyon jól tettem, hogy nem mentem oda aludni - mocsaras rejteknélküli hely volt az, nem hálóhelynek való.

 

Aztán még arra emlékszem, hogy beérkeztem valami településre, ahol kivételesen KÍVÜLről szólt a zene - ami némiképp össze is zavarta fejemben éneklőket. Aztán jött egy utcasarok egy parkkal és egy csodaszép régi hacienda épülettel.

 

Leültem a park egyik padjára és elővettem a telefont. Frankón lövésem sem volt, hol vagyok. Az utcanév és a csecse ház végül segítette belőni a tartózkodási helyem - már nem voltam messze a Santanderbe bevezető főúttól.

 

Buszra szállok! -suhant át a fejemen - elegem van az esőből, elegem van abból, hogy fázok, nagyon éhes vagyok, most már tök mindegy, buszra szállok és meg sem állok az albergue-ig!  

 

Meghoztam a döntést, ennyi. Kiszállok. Szépen eljöttem idáig lábon, az utolsó kilométerek nem számítanak.  A döntés örömmel töltött el, amitől energiát kaptam. Úgyhogy sikerült ismét lendületet nyerjek, ami levitt a főútra.

 

Aztán…a főúton elkezdtem problémázni a buszt illetően. Fogalmam sincs, milyen buszok vannak itt és hogy hova kellene vitetnem magam. Meg hogy mennyiért. Hogy a buszvezető elfogad-e készpénzt és nagyobb összeget. Itthon a fejem tépik, ha nem pont annyit adok, amennyi a jegy….Egyszerűen annyi problémát sikerült összeszednem magamban a kibaltázott buszt illetően, hogy mint a nyuszika a róka létrájával mire odaértem a kinézett buszmegállóhoz, már kedvem se volt beállni várakozni. Húztam tovább a belem egy kisvárosi részen.

 

Itt megint minden eltűnt az emlékeim közül, csak annyi rémlik, hogy meglepően gyorsan egyszer csak ott voltam annak a hídnak a lábánál, ami átvitt Santanderbe. Aztán a következő emlékem az, hogy ritka rondának találtam a hidat és a környezetetét is a lepukkant kikötővel. Még úgy is, hogy a kikötő mögött a parton egy szép sétány volt kialakítva. Valahogy nagyon jellegtelennek láttam a várost ezen a részen. De az is lehet, hogy csak én voltam már jellegtelenre lepusztulva. Épp kóvályogtam lefelé a partra, amikor mögöttem valaki rám biciklicsengőzött, majd egy ingerült spanyol szóáradatot kaptam a nyakamba. Hátrafordultam és egy középkorú bringás férfit láttam. Ja, bocs, a bringaúton ténfergek! 

• Ááá Caminozol? Na te szegény ebben az esőben! Volt ma sok aqua, mi? Hát igen, a tenger felöl jött egy ciklon! Ma egész nap ilyen lesz! No Buen Camino! - Zárta a beszélgetést és felpattanva a biciklijére kilépett a látómezőmből.

 

A tali után lerogytam egy part menti padra. Hát megcsináltam! Beértem lábon a városba! Átjöttem gyalog Bilbaoból! Végigjártam hat napot! Hát milyen érzés ez neked Timi?  Csudás! Bassza meg csudás! 

 

Na de most még el kell jutni a reptérig, mert onnan ismered tutira a buszt a belvárosba.

A térkép szerint két út van - egy a parton laposon, egy pedig egy dombon át. De valahogy a térkép szerint a parti úton nem lehet gyalogolni, le van zárva valami természetvédelmi ok miatt. JAJ MÉG EGY DOMB….

 

Ráadásul úgy, hogy még a dombig is el kell jutni… Előbb végig a városba vezető sztráda mellett, aztán valami tájvédett mocsár mellett le kell fordulni mellékutcákba, aztán a buci és a reptér.  2,5km. Az semmi! Normál járaton, de már hol vagyok a normál járattól, ugye?

 

De legalább már nem esik. Csak hideg van. Nagyon hideg. És nagyon kell pisilni… Kizárt, hogy a reptérig kibírom.

 

A sztráda melletti utat viszonylag hamar letudtam, viszont a mocsárvidék mellett letérve ismét ki-kikapcsolt a fejem, aminek részben az volt az oka, hogy meggyűrődött homlokkal szinte csak arra tudtam koncentrálni, hogy hol van a környéken valami védett west-balkán wc - két bokor között egy gödör….  Jó fél kilométert mellé is mentem emiatt a helyes útnak, amitől nagyon dühös lettem, ami miatt még kevésbé találtam meg a megfelelő leágazást két gyártelep között.  Vasárnap volt, legalább üres volt a környék és végül a telepek mögött találtam west balkánt is. Lehet, hogy jobban örültem neki, mint annak, hogy beértem a városba? 

 

De még mindig nem voltam a reptéren. Még előttem magasodott a púp, ami a reptér buszmegállót jelentő menedékét takarta, egyébként eléggé impozánsan, mert a pukli tetején egy régi város ült, templommal a kellő helyen, ahogy az ilyen mediterrán településeket elképzeli az ember. Meg ahogy az ilyen mediterrán településekre jellemző girbegurba, zegzúgos utcákkal. Itt esett meg az egész út során először, hogy a Mapy.CZ cserbenhagyott. A település összes utcájára ugyanazt a nevet hozta. A templom előtt volt egy Camino jel, azt követve elfordultam jobbra, de aztán bekerültem egy olyan labirintusba, ahol még csak tájékozódni se nagyon tudtam az utcák szövevényében. Találomra kiválasztottam egy nagyjából az irányt követő, ráadásul lefelé vezető utcát - amiről fájdalmasan derült ki később, hogy miután lefeleé vitt, ismét majdnem teljesen visszafordult a domb teteje felé - amire akkor már tényleg semmi, de semmi vágyásom nem volt, pazar kilátás a reptér kifutópályája felé ide vagy oda. Épp szitkozódva gurultam le a hegyoldalról, amikor egy kérődző marhacsordába botlottam, akik meglehetősen elbambult arccal nézték végig a 13-20as járat talajfogását az egyes és egyben egyetlen kifutópályán. 

 

Már csak egy körforgalom volt hátra és aztán BUSZ! 

 

Hát így esett a dolog. És ez itt most már tényleg a befejezés.

 

Hogy lesz-e folytatás? Nem tudom.

Amikor ott voltam, sokszor felmerült bennem, hogy kell-e ez nekem, nem lenne-e jobb inkább ilyen városlátogatásokat csinálni és középkori templomokat látogatni meg festményeket nézegetni. Ám ahogy itt most ülök, a kényelmes fotelben szárazon és melegen - végigjátszva mindent, ami történt, azt érzem, hogy nagyon hiányzik. Hogy már most mennék vissza.

 

Ám ez még a jövő titka, hogy lesz-e vissza. Zarándokszabály, hogy sose gondolkodj húsz lépést előre, elég lesz csak arra az egyre, ami még csak most következik.