Két beszámoló a DDP-ről, egyik még egy januári, másik pedig egy júliusi alkalomról:

 

DDP Bükkösd-Bőszénfa

 

Minden évben kell legalább egy havas túra belföldön. Még ha akár hó szempontjából nem is ideális a helyzet, csak pár centi van, az sem baj. Idén januárban a porcukor pár napra a Dél-Dunántúlt hintette meg szépen, így adta magát a DDP folytatása.

Valahol Simontornya környékén ébredeztem a vonaton a szundításból. Itt már fehér volt a táj. Átszálltam Dombóváron, és fél kilenc után kicsivel meg is érkeztem Bükkösdre. Egy gyors kávét kértem a Blumi kocsmában, aztán egy kanyargós, ámde széles horhoson kapaszkodtam fel a falu feletti hátra. Jobbra a Mecsek tömbje, hátam mögött a királyegyházai cementgyár bukkant elő a csillogó napfényben. Vékonyka, jól járható porhavat tapostam, élveztem a gyaloglást. Nem telt bele fél óra, elértem a kastélyt, utána csak percekkel később lett gyanús hogy délnek tartok az aszfaltúton, miközben Dinnyeberki nyugatra van. Megkerestem a letérést, a lejtmenet meredek, csúszós volt, szinte leszánkáztam a völgyben fekvő dűlőútra. A falu előtt átmegy az út egy lovardán, motoros kapu van rajta – ha zárva lenne, el lehet azonban menni mellette, és a jelzés is egyértelműen virít a kapufélfán. Gondolom, inkább csak a járművek előtti zárva tartás lehetősége miatt épült. B

 

aktattam tovább – kb. 10 éve jártam már erre (Felsőkövesd és Gyűrűfű érintésével bóklásztam), akkor tán nem tűnt ennyire szürke, pusztuló falunak. Lehet persze, májusban másképp mutatott. Emelkedő aszfaltúton hagytam magam mögött, aztán hamarosan egy széles, messze kanyargó háton találtam magamat. Senki nem járt erre előttem a havazás óta: igyekezve hogy ne nagyon süllyedjek el egyetlen lepel alatt rejtőzködő jeges tócsában sem, követtem hát a keréknyomokat. Egy vadászlesnél pihentem egy kicsit, aztán tovább haladva lassanként beértem az összefüggő erdős részbe. Így több hónap távlatából írva, nem nagyon volt emlékezetes. A vége felé volt egy hosszabb, kevésbé kijárt kaptató, azt nem is nagyon élveztem. Elértem a murvás utat, így megpillanthattam Korpád első házainak helyét. Előzőleg olvastam róla, hogy ennek a településrésznek a pusztulása Gyűrűfűvel ellentétben, kódolt volt: nem volt ugyanis valódi faluközösség, mivel lakóinak jó része eleve a világháborúval sodródott ide, így nem is ragaszkodtak úgy a lakóhelyükhöz. Nem sok minden maradt belőle: egy lakott épület összesen.

 

Újabb kilométer, és előttem is volt a következő külterület, Kisibafa. Emlékeztem rá, hogy itt legutóbb volt szabadon lévő kutya, így meglehetős óvatossággal nem a nyílt terepen, hanem kicsit beljebb, a villanyvezeték menti nyiladékon közelítettem. Így egészen pontosan öt kutya gyűrűjébe érkeztem meg (jé, volt ház az útkereszteződés keleti oldalán is, vagy akkor be volt nőve mint valami rom?), meg is ugattak rendesen - erre kijött az egyik ház lakója (egy erdőmunkás), akivel váltottunk pár szót, aztán a kutyák kíséretében elhagytam a területet. Itt volt a legtöbb hó egész úton, de kicsit már olvadt a felülete. Ibafa meredek dombok tövében fekszik, valahogy szelídebb, lankásabb résznek gondoltam ezt (anno a DDK felől nézve legalábbis így maradt meg). A pipamúzeumnál az órámra néztem, vasárnap dél, sehol senki – úgy döntöttem, nem fogok senkit felzargatni ilyentájt, inkább leültem egy padra, szerettem volna már megenni az ebédemet. Nagy lelkesedéssel haraptam is, aztán hirtelen máshogy állt valamelyik fogam, mint addig. De jó.

 

Kicsit elkedvtelenedve tapostam tovább az aszfaltot, a völgytalpnál megpihenve kaptam újra erőre, aztán rátértem a régi vasúti töltésre. Szép egyenletes hótakaró borította: megterhelő, de jó élmény volt rajta előrehaladni. Egy-két ív, és jobbra kinyílt a látóhatár is, ahol széles völgy látszott, tavakkal. Nem lehetett csúnya ez a vonal sem annak idején…Némi idő elteltével aztán elértem a régi terecsenyi állomás épületét (az udvart kapu zárja el, de oldalról be lehet menni). Pecsét a telek északi bejáratánál. Innen a nyomvonalat nem járják járművekkel egy hosszabb szakaszon: ennek megfelelően még így télen is nehezebben volt járható. Egyébként, több száz métert egy óriási töltésen kell megtenni. Micsoda munka lehetett megépíteni, aztán karbantartani! Elértem Antalszállást, aztán onnan már csak ereszkedtem Bőszénfáig. Túrázókkal nem, de a bőszénfai kisboltból hazafelé tartó vásárlókkal találkoztam. Mikor odaértem, én is vettem egy sört a pecsét mellé…

 

DDP Bőszénfa-Deseda

 

Reggel 8 után indítottam a túrát. Ittam volna előtte egy kávét, vagy valami gyorsítót, de a fagyizó sajnos csak délután nyitott. Elképzeltem, amint lemásolom a mémmé vált főzőműsor „produkcióját” a bejárat előtt: „Kettőkor keltem, Bagolyvonatoztam, 220 kilométert utazott a túrázó, nehogy már olyan legyen, hogy nem lehet kapni egy kávét b****?!” (és fel is rúgom a kirakott asztalokat). Jól van, kipihenten indulok neki ennek is, ha ilyen jut eszembe… Tempóztam kifelé a szarvasfarmhoz tartozó (?) karámok között kanyargó úton, régi kilométerkövekből több is elmaradt, mire erdősebb részhez érek. Kifejezetten meleg volt már most, melegebb is mint amit a meteorológia jósolt. Elhagyta a jelzés a burkolt utat, egyből egy benőtt, vizenyős susnyásba vezetett. Ekkor még volt erő, könnyelműen jött a döntés: dehogy megyek ebbe bele a túra kezdetén, dupla annyi táv ugyan, de ha továbbmegyek az aszfalton, találkozok a „Posta úttal”, amire később rá kell térnem, az pedig jól járható. Ez így is lett, fél óra múlva újra a jelzésen voltam, hullámzott velem a poros keréknyom, erdők, irtások között. Kilátás nem nagyon volt, nem volt egy extra élmény, kicsit monotonná vált idővel. A Ropoly felé vezető aszfaltútra térve erősebb lett az autóforgalom is, így örömmel értem el (a bélyegzés után) az út menti asztalokat, ahol már a kéket járva is megpihentem. Máris eltelt vagy két és fél óra.

 

A jelzés innen még a Ropolyi-árok mentén haladt, de elvileg rövidesen változik (valamiért). (Anno a KDP-n is „utolsó pillanatos” bejárásom volt az Öreg-Futóné környékén változó útvonalnál…). Az első kilométerek kellemesen járhatóak, a széles völgytalpot szegélyező erdő szélén ballagtam, nyugalmas volt a táj. Jött egy rövid gazban járás (jobbra tartva kikerülhető), majd a patakvölgyet elhagyva egy erdei szakasz, ahol könnyű lett volna haladni, ha nem épp fadöntések után lettem volna. Sajnos a zöld jelzés csatlakozása körül is eléggé bolygatott a terep, így elsőre rossz emelkedőn kezdtem kaptatni felfelé, egy csapáson átvágva korrigáltam néhány perccel később, aztán idővel felértem a Töröcskétől nyugatra fekvő tetőre. Perzselt a nap, a jelzés az út egy kb. 10 foknyi törését is kanyarodásnak jelezte – de nem szabad volt hagyni eltéríteni magamat, így hosszú, szép mélyútban értem le a Kaposvárhoz tartozó városrészbe. A bolt úgy tűnik megszűnt (az épülete legalábbis pont átépítés alatt van), ami viszont kellemetlenebb, hogy kút sem volt, és az egyetlen vízcsap is száraz volt. A felvégnél lévő buszfordulónál rövid pihenő, aztán ismét a hátam mögül tűzött a nap. Egy kaszált réten vágtam keresztül, és hirtelen bukkantam ki a horgásztó partján. A vízpart csak pár lépés, de kifejezetten algás volt a stégek és öblök mentén a víz, nem csábított mosakodásra. A zárógátról visszanézve azonban pazar volt a látvány, ahogy csillogott a víz, és háttérben a dombok ölelték a tájat. Átértem a túloldalra, és rövidesen bent voltam a Vackor-tanyán. A gondnok éppen tett-vett, érkező csoportot várt, segítőkészen mutatta a bélyegzőt, és tudtam vizet tölteni is. Bólogatott, amikor a tó vízminőségét jegyzem meg neki, szerinte sosem volt egy élmény belemenni, ez a tó mindig inkább a horgászatról szólt.

 

Jó kedvűen indultam tovább (az első jobbkanyart egy erdei ösvényre elvétem), villanypóznákat követett a jelzés egy ideig, majd befordult egy völgybe, melynek az oldalára hágott fel egy idő után – esős, téli időben ez se lehet egy könnyű rész, szűk az ösvény, nagy a mélység. Pár percig lakott terület, majd Kaposvár egy „titkos” (azaz: helyi ismertségű) szurdokába, a Gyertyános nevű parkerdőbe fordultunk le. Viszonylag nyúzottnak éreztem magam, nem néztem a térképet, így most itthon konstatálom: megért volna ez a hely egy beljebb hatolást. „Kimaradt, visszajövök” listámra felkerült. Kimásztam a szurdokból, jött a lakott terület, és a lejtő a vasútállomásig. A vasúti híd feljárójánál tudtam ismét vizet tölteni. Pecsétért a Tourinformba ugrottam be, pár percig üldögéltem a főtéren, aztán nyomás tovább.

 

A DDP abban azért egyedi, hogy keresztülvág egy megyeszékhelyen, így a város sok arcáról lett egy futó benyomás. A lakótelep végéhez érve beléptem a Zaranyi erdőbe – ez a szakasz is rövidesen a múlté lesz, sajnos. Amolyan sétálós erdő a környékbelieknek, aztán ahogy haladtam a távolabbi részei felé, úgy lett egyre kevésbé jártabb. Fiatalos erdőtag, innentől a szekérút is benőttebb. Helyenként aztán felfedezhetőek voltak a közeli laktanya gyakorlatainak lánctalpas nyomai is…Aztán egyszer csak ennek az erdőnek is vége lett, átmentem az elkerülő út hídján, és innen már szórakozottan számoltam a lépéseket is. Ezerkétszáz körül lett vége, amikor elértem a Deseda partját, és egyben befejezem a DDP teljesítését is, hiszen legutóbb innen sétáltam be Toponárba. Egy öreg hölgy szedett virágot a tóparton, tőlem pár méterre, így a hangos örömködéstől eltekintettem…

 

A strandot persze ezek után érdemes volt felkeresni, így is terveztem. A víz bár elég meleg volt, nyilván jól esett. Utána beültem a Lia büfébe – mondanám hogy pestiesek voltak az árak, de mikor a velős pirítós címszó alatt három, tenyérnyi méretű, vastagon megkent szelet érkezett a hozzá való lilahagymával és csípőspaprikával –akkor ezt a megállapítást valahogy átértékeltem. :) A helyi busz innen már bevitt az állomásra, és a hazaút is eseménytelen volt.

 

Záró gondolatok majd később, ha a jelvény is a kezemben lesz. :)