Kaffka Margit
Hangyaboly
(folytatás)
8.
Egy napon át, úgyszólván reggeltől estig, lenn lakozott az egész hangyaboly népe a föld alatt, térdelt a kripta kövén, és nézett a síri lámpák reszketeg fényébe; böjttől szédelegve, káprázó szemekkel. A nehéz levegőjű, boltozatos pincét egy napon át betöltötte az imádság egyenletes, mély, mormoló ritmusa; néhány száz ajak zengte felváltva, egymásnak felelgetve az örök egyforma recitativót, ezerszer is megújuló, tompa, sötét morajlással, mely elhullámozva és megújulva, eleinte kínos, nyomasztó, később andalító és nyugalmas, mint maga a Végtelenség gondolata; Adj, Uram, örök nyugodalmat… A kisebb növendékek néha kimerülten el is bóbiskoltak, a nagyok tarka gondolatai zsibbatag szárnnyal kalandoztak el messzire; a halvány kis Wester Janka délfelé ájultan esett ki az imapadból; rokona, egy soror, karjaiba kapta, és fölvitte a napfényre; felélesztgette, aztán visszajött, az ájtatosságot semminek sem volt szabad zavarnia. S ha a Kegyelem birtokában elhunyt Szentasszony netalán utolsó, félig öntudatlan pillanataiban, a szent ostya elnyelése és a földi hüvely teljes kihűlése közötti csekély időben még valami kicsiny gondolati bűnt talált volna elkövetni, egy vétkes vágynak adott helyet, gyönyörködött végső pillanatban a test örömeinek hiú elképzelésén; a leskelődő Gonosz kísértése megbánatta vele kolostori életét, imáit és böjtjeit – vagy megtámadta élő hitét a menten megnyíló Örök Életben és Igazságban… ó, és ha e pillanatnyi megtévedésért százesztendei purgatóriumra ítéltetett volna is jajgatással és fogcsikorgatással a rettentő lángok tüzében… még akkor is a választott Boldogok közé röppent már az első nap esteléig e szegény lélek, hisz minden egyes kétsornyi imádság, mit érte elmondtak, Szent Péter utódjának hivatalos dekrétuma alapján száznapi búcsú érvényével bír, az Örök Bíró száz teljes napot kell, hogy elengedjen érette a bűnhődő léleknek! Ó, hitnek mágikus ereje!…
Másnap pedig újra megnyíltak az iskolák, melyek a gyász napján szüneteltek volt – a ház népe, mint rendesen, fél hatkor kelt a reggeli csengettyűszóra; hatra elkészült az ágyvetéssel és öltözködéssel, fél hétig elmondta a reggeli karimát térdepelve a szobapadlón, s egyben mindjárt a reggeli úrangyalát; aztán mise következett a templomban, negyed nyolckor makk-kávé reggeli szilenciummal – természetesen asztali imákkal és a szegény lelkekért való fohászokkal a folyosón, menet közben. Nyolc előtt a tanulók órára mentek; legtöbben a nagy udvarokon keresztül a kerti iskolaházba, hová a bennlakókat nem követte az Öreg lármája, ahol férfi tanárokat is lehetett látni, ha mindjárt reverendásokat is; s ahol lopva hírt vehettek a bejáró társnőktől a város, az események, pletykák, a színház, az – Élet felől. Az órák után ebéd következett az asztali imákkal és déli úrangyalával, délután kézimunka a nappaliban vagy lecketanulás, korrepetíció, zongora, egyházi ének; uzsonna asztali imákkal; vacsora nemkülönben, esti úrangyala, egy tized a rózsafüzérből karban, végül regráció és félórás esti ima térden állva, lelkiismeret-vizsgálás közösen, tekintettel az aznap elkövetett bűnökre. Vasárnap vagy ünnepnap ezenkívül még délutáni litániára mentek a templomba, s a délelőtt folyamán még egy hosszabb énekes misét is hallgattak. De ajánlva volt, hogy ki-ki lefekvés előtt is a hálóban imádkozzék ágya mellé térdelve, a ruhásszéknek borulva, mint valami térdeplőn… Így folytak itt a napok töméntelen sok év óta már, ha időnként cserélődtek is a személyek a fehérre vasalt fejékek alatt vagy a keskeny növendékágyakban – mit tesz az? És most, hogy a Főasszony egyszerű szobája üresen állt, és az Úr e kis nyájának nem volt pásztornője – egyelőre észre sem lehetett venni a hiányt.
A mostani megyés püspök, e rettentően kövér, hüllőszemű öregúr, aki beszentelte volt a halottat, egyszersmind megparancsolta az apácáknak a szokásos háromhavi gyászt, heti három napon a húsételtől való tartózkodással.
A nővérek tehát sokszor kaptak halpecsenyét ebédre, és fekete szőrkötényt viseltek a rendes öltözet fölött.
És folyt minden a maga rendes útján.
