Mostanra már letisztult egy kicsit a koncert, úgyhogy leírom róla azon impresszióimat, amelyek még nem hangzottak el más (főként Dotis) „szájából”.
Számomra a koncert első nagy élménye az volt, hogy mekkora különbséget eredményezett az, hogy nem egy ütésre, rúgásra és egyébre, hanem egy művészet élvezésére kialakított térben rendeztetett meg az előadás. A szubjektív hangzáskép is sokkal melegebb lett, mint korábban (úgyhogy azt kell mondanom, volt legalább valami jó is szegény BS leégésében). Rendben, több munka három koncert, mint egy, de a közönség szempontjából – szerintem – nagyon is megéri.
Azt hiszem, mostanra érett be Zoránnak a kamarazenekaros elképzelése. Tavaly még több hátrányt láttam benne, mint előnyt, idén viszont gyönyörűen, tökéletesen szólt az egész. Minden a helyén volt (s bár nekem tavaly se volt sok a harmonika, idén kétségtelenül jobban simult a zenei szövetbe). A hangszeres rész ízlésesek, kidolgozottak, s elegánsan-visszafogottan virtuózak voltak.
Külön öröm volt jónéhány dal újraértelmezése (mert több volt ez újrahangszerelésnél). Az Addig jó nekem és még inkább a Sed non est pax csodálatos, új arcukat mutatták meg nekem. Alig volt egy-két dal, amely még őrizte Az elmúlt 30 év… mára már kissé klisésedő hangzását.
A vokál sem volt még soha ilyen jó: hol klasszikus 80 fős nagykórus, hol a Leonard Cohen vokalistájára emlékeztető ízes, bluesos, szólisztikus frázisok jelentették a paletta két végpontját. Bizony-bizony sokszor hátborzongatóan gyönyörűeket énekeltek.
Életem eddigi legszebb Apám hittéjét feltétlenül meg kell említeni, most éreztem élőben először a dal második felében ugyanazt az örömzene-feelinget, amely az eredeti lemezváltozatra jellemző – ráadásul sokkal jobb hangminőségben, mert sajnos az első lemez amilyen zseniális zeneileg, annyira érződik rajta hangtechnikailag a kor (szerencsére a második lemeztől kezdve ez már nem érvényes).
A Képzelt riport nekem Zoránnal, Loksival mindig sokkal jobban tetszik, mint az eredeti. Érdekes volt a Valaki mondja meg igen lassú tempóválasztása.
És most egy kicsit azokról az apróságokról, amelyek nem arattak nálam maradéktalan tetszést (a megfogalmazásban nem véletlen a sok megszorítás, mert tényleg csak árnyalatnyi dolgokról van szó; ezért a kétszeres zárójel).
((Nagyon örültem, amikor Zorán felkonferálta Az én városomat, hiszen ez az egyik kedvencem – nagy lokálpatrióta vagyok –, de aztán az lett az érzésem, hogy nincs még kitalálva a koncertváltozat igazán: a lemezváltozatot próbálták minél pontosabban hozni a jelen hangszereléshez szükségszerűen társuló újraértelmezés nélkül.
Az általam szintén nagyon kedvelt Ahogy volt, úgy voltban (talán a vokálszólamok furcsa felrakása miatt) a harmóniák nagyon furcsán szóltak, az első rész olyan volt, mintha a zenekar egyszerre két számot játszana. A dal második fele azonban bőségesen kárpótolt ezért.
A Kell ott fenn egy országot még mindig nem szeretem, szerintem amúgy is kár volt ezt a koncert végére hagyni – ez a dal nekem mindig unalmas. A Csak játék mint a nekem egyébiránt nagyon kedves Ünnep ki tudja hányadik újrakiadása tőlem elmaradhatott volna, bár kétségtelen sokat dobott rajta Tokody elhagyása.
Gáti Oszkár szintén elhagyható lett volna – nem véletlenül maradt ez a szöveg zene nélkül.
A hangzásban egy apróságot tehetek szóvá, keveselltem a zongorát, szinte csak akkor lehetett hallani, ha más nem szólt mellette. Tudom, persze, ne legyek telhetetlen, az erkélyen nem szólhat minden tökéletesen. De mivel minden egyébbel maximálisan elégedett voltam, úgy érzem, nem kell szemérmeskednem.))
Mindezt összefoglalva életem egyik legjobb, ha talán nem a legjobb koncertélményével távoztam hétfő este (kár, hogy azt nem játszották :) ) az Erkel Színházból.
Köszönjük, Zorán!