Orbán Ottó:

Holló

Rosszkedvem van mostanában, tengek-lengek a szobában,
kézbeveszek egy-egy könyvet, angol antológiát,
s egyszerre csak, ni, a Holló, ez a puha selymes omló
ráolvasáshoz hasonló, tébolyult vers rám kiált,
alvilágból károgó hang, csábítóan rám kiált,
dallamával legkivált.

Ó a titkos régi dallam, szellem moccan így a falban,
régi költők, régi versek, olvastam mint kisdiák,
égő füllel, felhevülve, skandáltam nagy lelkesülve,
hogy ez a költészet üdve: Apolló elcsent nyilát
mindig új íjból kilőve, korról korra lopni át
a makacs melódiát.

És ha a vers csak zörömböl, csetres edényként csörömpöl,
ha szövete csupa rongy is, akkor is Isten fiát
menekítjük egy szamáron át valamilyen határon,
gondoltam később, egy nyáron, már mint felnőtt, nem diák;
akkor is jövőt jövendől, s lelj bár benne csak hibát,
megújulhat a világ.

Dehát, mondd csak, világ ez még? Hol vannak a nagy koreszmék?
Hol a megtervezett éden, melyet századunk kínált?
Kósza, kóbor Edgar Allan, mire jó a vers, a szellem
szédítette, gyönge jellem? Mire zenés mániád?
Hiába a legszebb dallam, szebbé ő sem költi át
e tragikomédiát.

S amire hivatkozik: Edgar Allan Poe hollója.
Edgar Allan Poe:  A Holló

Fordította: Tóth Árpád