Nekem egy kicsit furcsa ez az egész vita, ami itt kialakult, hogy mi a jó, mi a nem jó. Annyit tudok csak hozzáfűzni, hogy egészen biztosan az neveli boldogabban a gyerekét, aki nem a maximális önfeladás elvét követi. Meg aki nem hasonlítgatja másokhoz a saját életét.

 Nem hiszem, hogy olyan nagy feneket kéne keríteni a gyereknevelésnek, mint amit itt olvasok. Nagymamám se kerített, keresztanyám se, és nekem ők is voltak a példaképeim ebben. Lehet, hogy hozzátok képest öreg anyuka vagyok, vagy igaza van anyámnak, és született ősasszony vagyok, vagy az, hogy az én első gyerekem, a férjemnek a negyedik volt, nem tudom, mi adott hozzá többet, de nekem nem voltak ilyen dolgaim. Mi voltunk azok, akiknek a gyereke egy hónaposan Cipruson nyaralt, háromhónaposan az Adriában áztattuk a popóját és az apja egy elmosott tejfölöspohárból itatta kakaóval a sátor előtt. Mondjuk, ez erős volt tényleg, de úgy fest, túlélte. :D

A második fiammal a kórházból egyenesen a Baross utcába mentünk a fényképészhez az igazolványkép miatt, és pont megjött, mire elutaztunk Fuerteventurára vele. Simán végigaludták a repülőutakat. A legkisebb királyfinak az egyéves és kétéves szülinapja Miamiban volt megünnepelve. De voltak velünk moziban is mesefilmeken a nagyobbakkal, amíg egész kicsik voltak, aludtak. Egyszer nem tolerálta a nagyobbik fiam a kínai Operát, kb. 2 éves lehetett, akkor a férjem kiment vele a folyosóra sétálni, mi meg a nagyobbakkal végignéztük (társasutazáson volt Pekingben, kötött programmal). :)

És talán pont azért, mert én elég sokat voltam rokonokhoz lerakva, nem akartam, hogy az anyám (mert az alkesz apám fel se merült, kb. ha ötször látta a gyerekeimet) vigyázzon rájuk. A nagyszüleim meg már nagyon öregek voltak, a nagyobbik kisfiam kétéves korában meghaltak. Az apai nagyszüleik meg 250+ km-re laktak. Ez az énidős dolog nekem így aztán kicsit olyan fából vaskarika, mert ha szükségem lett volna rá, akkor sikerítek magamnak rá időt.