Kazinczy 200 (203 km - 7400 m szinttel) sikeresen teljesítve 48 óra 21 perc alatt + másnap még 20 km leszalagozás az Északi Zöldön.
Immár tizenharmadik teljesítésemre készülhettem. A végletek túrája volt ez, az időjárás pénteken és szombaton egy teljesen másik arcát mutatta meg, mindkettő igazán komoly kihívás elé állított.
Csütörtök délután vonatoztunk le Zolival Sátoraljaújhelyre. Igen sok ismerős is ezzel a járattal utazott. Jó 3 és fél óra múlva Sátoraljaújhelyre érkeztünk, ahol Géza a főszervező igen rendes volt, mert kijött elénk kocsival, ugyanis rengeteg cuccunk volt. Közben többen gyalog mentek föl a Kovács-villához, megálltunk mellettük, és a nagy hátizsákokat bepakoltuk a kocsiba, ezzel is megkönnyítve a jó 3 km gyaloglásukat. Az este jó hangulatba telt, sok ismerőssel beszélgettem. Szeretem ezeket az estéket, nem lóhalálában hegynek fölfele próbálunk pár szót kicsikarni egymásból, hanem nyugodtan, időtől függetlenül trécselhetünk korlátlanul. Valamivel este 10 után takarodót fújtam, és egész jól sikerült aludni is a padláson hálózsákba.
Péntek reggel kis gyaloglás után egy nagyobb busz jön most értünk, és ez repít el egészen Széphalomba a túra rajtjához. 9:02-kor megindul a mezőny egyszerre ki-ki a saját tempójának megfelelően. Orsi jön velem, és Kuti Gábor. Két hete együtt csináltuk meg az InvesztiTúra 50-et, Gábor is igen jó erőben volt. Megfontoltan gyalogolok a máris felforrósodott levegőben. A Magas-hegyre fölfele az elején Botos István mögé állok be, teljesen jó tempóban halad, aztán az igazán meredek előtt már én megyek elől. Felérvén a kilátóba igencsak leizzadtam, de a mesebeli panoráma kárpótolt. Lefele borzasztó csúszós az út, többen esnek-kelnek, én is majdnem eltanyázok, de a fától-fáig módszert követem. Ideális terepre érve kocogunk a Zsólyomka-völgy aszfaltútján. Egy frissítőpont után már a Magyar Kálváriát másszuk, Michal Turek cseh ismerősömet érem utol, dumálunk egy jót, örülök hogy tiszteletét tette a rendezvényen. Felérvén a kálváriához kitérek a varázslatosan szép kilátópontra, majd megint óvatoskodni kell lefele nagyon. 11:06-kor a Kovács Villához érkezek, 12,3 km-nél. Ez szinte pöccre 6-os átlag.
Na de rengeteg finomság leledzik itt, kőkeményen rájárunk a frissítésre, nekem most megint teljesen független az idő, csak csináljam meg valahogy a túrát.
Hamarosan már a Nagy-Nyugodóhoz emelkedünk fel, meglepően sok ismeretlen futó között akik szintén a 200-on vannak. Felérvén ismét belekocogunk, de tényleg csak szolidan a nagy meleg miatt. Ismét frissítőpont, ebben a melegben ezeket nagyon meg kell becsülni, és odafigyelni a megfelelő pótlásra. Hosszasan emelkedik a K- jelzés, ráadásul egy autó is az orrunk alá porol amit sokáig nyelünk. Őrsi Bálint éri utol triónkat, dumálgatunk egy darabon át. Az örökké hangyás részen átérve a Cserép-tói nyeregnél jobbra a P- jelzésen haladunk immár. Hosszasan emelkedik az út, olyan igazi energiaszívósan. Jó pár kilométerrel odébb a P-háromszög jelzés kegyelmet nem ismerő módon parancsol fel minket a Fekete-hegyi kilátóhoz. A kis oda-visszán sok ismerős jön már lefele. Nagyon meredek az út, igencsak jól esik felérvén a pihenés csekkolás után. Visszaérvén az elágazásba végre haladható rész, lefele Kovács Andris kocog előttünk egészen Mikóházáig, ahol 28 km-nél vár minket egy újabb nagyobb frissítőpont. Le is ülök, van kóla, májkrémes kenyér, paradicsom, olivabogyó, só. Jól esik pusztítani a sok finomságot. Most jön az első szakasz egyik legnehezebb része. Fura módon emelkedő nincs benne, viszont végig kitett nyílt részen kell haladni sokáig. Tovább indulván a többiek megmosdanak egy közkútnál, én mondom hogy a falu szélén lesz még egy, mindig ott szoktam. Na ez hiba volt, mert az persze pont most nem működött, így égett továbbra is minden porcikám.. Mikóházán a központban Borosnyay Palival bemegyünk a boltba, és veszek egy mentes áfonyás jéghideg sört a hosszú aszfaltútra. Jól esik a jéghideg nedű nagyon. Egy métert sem futunk, szigorúan csak gyalogol hármasunk, Orsi és Gábor is jól bírja még.
Alsóregmecre érve Éva és Egon pontőrködik, akkor meg tudjuk hogy itt ellátásban nem lehet hiány. Így is volt, tömjük az arcunkat minden jóval, és nem sajnáljuk az elvesztegetett perceket egy pillanatig sem. A tehénlepényes aknamezőn haladunk tovább, majd a Felsőregmeci műútra érkezünk, amin végtelen hosszú gyaloglás következik a településig. A falu szélén a közkút szerencsére működött, és irgalmatlan nagy fürdést rendezünk. A településen nyugalom honol, csak néhányan bámulnak meg most minket. A Mátyás-hegyre fölfele megint egy olyan rész jön ahol nagyon oda kell figyelni, mert nem elég hogy emelkedik, egy deka árnyék sincs, és az út minősége is igen gyatra. Ősrög, azaz inkább Ősrég tanösvény az út neve jelzés híján. Alig várom hogy végre erdőbe érjünk. Amikor ez megtörténik azonnal megállok folyadék pótlásra. Ez a Mikóháza - Mátyás-hegy rész minden évben kicsit megöl, de erősnek kell maradni, még ha nem is így érzem jelenleg. A nem létező tanösvény szépen ki volt szalagozva, bár sokszoros teljesítőként talán még e nélkül is tudnám már az utat. Beleérünk az Északi Zöld jelzésbe. Most még szolidabb arcát mutatja, bár a meleg miatt a kisebb emelkedők is felérnek egy komolyabbal. Nagyon várom hogy végre letérjünk a Zsíros-bányai dózerútra!
Végre ez is megvan, ismét frissítőpont immár 44 km-nél. Ismét van májkrémes kenyér, na meg kockasajt. Erre járok rá igazán, vagy négyet meg is eszek.
Ez után a K+ igen galád módon emelkedik a végtelenbe, de utána megszelídül, és sok idő után egy kis kocogást is meg lehet újra ejteni. Füzérkajatára érkezvén Enikő vár minket minden finomsággal. Kóla és paradicsom. Nálam most ez a menü. Közben Ricsit, Andrást, és Kovács Editet kerülgetjük, ők is belekocognak gyakrabban. Pusztafalura érvén még egy kisebb mászásunk van, és ez után 18:45-re érkezünk Füzérre, 55 km-hez. Első kör pipa, különösebb bajom nincs most szerencsére.
A depóscuccból két Powerade-t pakolok be, majd a legfontosabbat is, a fejlámpát. Egy váltópólóm van, de nem veszem át, szerintem jó idő lesz este, hosszú nadrágot meg egyáltalán nem is hoztam. Finom gulyást kapok a ponton, ráadásul a kofola automata is üzemel, rá is járok párszor. Nem is tudom mennyi idő után vesszük a sátorfánkat és irány a második etap. Borosnyay Pali tart még velünk egy darabon, egészen a Tilalmas-határig, ahonnan a túra legnehezebb 20 km-e következik (ezt szalagoztam le hétfőn még :). A Tolvaj-hegy az ország legmeredekebb jelzett turistaútja. 700 m-re 250 m szintkülönbség dukál. Pali angolosan távozik, és Gábor is valami brutál módon nyomja fölfele. Én megfontoltan falom a hegyet, Orsi pedig még megfontoltabban. Fent a csúcson megvárom Orsit, majd a szikláknál Gábor is minket. Megkezdődik végeláthatatlan hullámvasutazásunk a Z- mentén a határvonalban. A csalán az idei évben embermagasságúvá fajult, még ezzel is meg kell küzdenünk, nem elég magával a terepviszonyokkal. A Vaskapu-hegy után beizzítjuk fejlámpáinkat, és közben utolérjük Kovács Andrást, és Halmi Ritát, akik szintén igen jól haladnak. Emelkedők, és meredek lejtők jönnek-mennek, majd felérünk a Kis-Milic kilátóhoz, ami alatt Molnár Gábor pontőrködik, és még itt is ihatunk colát, illetve vehetünk gumicukrot. Innen már csak néhány lépés a túra legmagasabb pontja a 894 m-es Nagy-Milic obeliszkje. Kocogósra veszem a figurát, de a többieknek kezd elege lenni ebből a mozgásformából :) A szlovák S- jelzés csatlakozik be egy darabig. A Skárosská vyhlidka varázslatos kilátópontjánál minden évben meg kell állnom, imádom ezt a helyet. Ez után viszont durva lejtő jön egy esőházig. Innentől meglepő módon jó 1 km-en át K+ jelzés a követendő, az Északi Zöld le van szürkítve, majd amikor a K+ elválik ismét vannak Z- jelzések. Gratulálok annak az IQ bajnoknak aki lefestette a Z-et erre az 1 km-re, és a térképen is megszüntette. Megérkezünk Andi és Tomi pontjához. Mindig plusz energiát adnak, örülök a társaságuknak, de most menni kell gyorsan tovább. Ismét hosszasan haladunk az erdőben, szép réteken keresztül, és két meredek vízmosáson át. A Nagy-Hrabó-ról lefele viszont a túra talán legmeredekebb lejtője következik az Eszkárosi útig, ahol már nagyon vártam a frissítőpontot. Korgott a gyomrom ezerrel, így sebtiben jópár májkrémes kenyér lelte halálát a gyomromban. Kis pihi után következett a következő brutalitás, a Szurok-hegy 644 m-es csúcsa. Ismerem, tudom hogy több lépcsős, ezáltal soha nem várom a csúcsot. Egykedvűen haladok fölfele, a többiek kicsit lemaradva mögöttem. Felérvén Thold Tibi és Pólya Sanyi frissít, és pontőrködik. Megváltás ide érni, hiszen tudom ha jó erőben érzi magát az ember akkor nagy gond már nem lehet innen a maradék távon Füzérig, mert a második etap igazán kemény része itt le van már tudva.
Orsi és Gábor viszont nem érzik valami fényesen magukat. Mondtam hogy lassan induljunk, de senki sem akart kötélnek állni, így egyedül folytattam utamat.
Lefelén bele is kocogok, utol is érem Borosnyay Palit, majd kiérvén a Kékedi műútra végigkocogom a főutat. Pali is így tesz, de valami eszeveszett tempóba távolodik, nem akaródzik nekem lekövetni. Gyakorlatilag folyamatosan csak a pontokon érem utol, utána meg még a lámpáját sem látom úgy elhúz.
Magányosan menetelek a faluban, megáll egy kocsi mellettem, Erdei András üdvözöl. Jönnek menteni Ágit, akinek sajnos véget ért a túra Pányoknál :( Nagy levegőt veszek jön a Z+ borzalmasan hosszú monoton útja Pányokra, majd onnan Telkibányára. Pányoknál Parai István, és Tóth Feri keni nekem a kenyereket, csakis a májkrémes továbbra is a befutó, na meg a kockasajt! Magányos menetelésem közben Szabó Jucus jelenik meg futva mögöttem, ő most a rövidebb távra ment, de jól esik pár mondatot dumcsizni, így legalább kizökkentett a monotóniából. Ez által a vártnál hamarabb meg is érkezek Telkibányára, ahol borzasztó hosszú aszfaltúton érkezek el a következő pontra, ahol már 89 km-nél járok. Magamat is meglepve nem sok időt töltök a ponton, hamar csapatom tovább, de tudom hogy iszonyú álmosító rész jön a P-on Hollóházáig. Hosszan, folyamatosan emelkedik az út, jókorákat ásítok, de beletörődök sorsomba, nekem most ezt dobta a gép, idővel pedig nem is állok rosszul. X idő után felérek a tetőre, és bár annyira nem esik jól, de kocogósra veszem a figurát, ami a sziklás terep miatt talán ha 6 km/h van nagy szó..
Hollóházára érve becsekkolok a ponton, majd haladok is tovább. Palit még a hosszú egyenesbe sem látom, rendesen tempózik. Még 4 km, és újra Füzér, jaj, legyek már ott végre!! Közben kivilágosodik, a lámpát el is rakom, A település előtt kiérvén a rétre, a vár impozáns alakja jelenik meg a semmiből, annak meg extrán örülök hogy a nap még nem kelt fel, és viszonylag kellemes klímában érhetek oda Füzérre. Szombat reggel 5:15-öt írunk, immár 103 km van a lábamban. Jesszus, ez még csak szinte a túra fele. Igyekszem a borús gondolatokat kizárni, és első utam a zuhanyzóba visz, ahol lecsapatom magam hűs vízzel. Jó 20 percig csak itt vagyok, nagyon jól esik, és kicsit fel is ébreszt. Ez után jöhet a kajálás. Rizses lecsó a menü, igen csak jól esik kanalazni. Megint pakolok be üdítőket a depós cuccból, majd megérkezik Orsi, és Gábor, akiknek itt sajnos véget ért most a túra :( Jó 1 órát itt töltök, de nem számít, a fontos hogy harcedzett állapotban folytathassam a túrát.
Közben Őrsi Bálint is pont akkor indul tovább mint én, így akkor ketten vetjük be magunkat immár a harmadik szakaszba. Bálinttal nagyon rég óta ismerjük egymást, sok belföldi-külföldi százason mentünk együtt. Jókat dumcsizunk közben. Tudtuk hogy valahol feljebb az erdőben lesz egy forrás amiben lecsapathatjuk magunkat, de az erős aljnövényzet miatt sajnos túljöttünk rajta. A Bodó-rétre felkapaszkodva visszaérünk hamarosan Andi és Tomi pontjára ismét. Ők a legkitartóbb pontőrök.
Áthelyezzük sokáig a székhelyünket, és a szlovák Z-ön haladunk tovább a Velká Marovka elágazásig, ahonnan hosszú aszfaltút következik Szalánc településig. Innen én igen sokat kocogok majdnem végig, így Bálinttal most elválnak útjaink, és nagyon sokáig nem is találkozunk. A település előtt felmászok a várba, ahol pontőr is tanyázik, majd az oda-visszán nem találkozok Bálinttal. Lekocogván Szaláncra a szokásos pontőrök, Nád Béla, és Kontha Gabi várnak. Mindig megörülök nekik, hamar le is vetem magamat a székre, és mi mást ennék ha nem májkrémes kenyeret és kockasajtot. Béla mondja hogy délutántól hatalmas esőzés várható. Meg is lepődnék ha egyszer ne lenne valami nagy szívás a túrán, tavaly is óriási zuhé volt, akkor 57 km-nél álltunk Orsival két és fél órát.
Bálint nem érkezik, tudtam hogy magányos menetelésem lesz innentől. Kalsa településre ember méretű búzamezőn keresztül visz az út, ez itt minden évben türelemjáték.. A S- jelzésre érvén utolér egy rövid távos férfi, és lánya. Kicsit beszélgetünk, jól esik a bátorításuk. A S- jelzés most meglepően jól járható egy darabig, a nagy meleg miatt nincsenek nagyon még sárfoltok sem mint minden évben. Ez is rém hosszú szakasz az Izra-tóig.
Érzem a talpcsontomat is már, fent a tónál meg is állok masszírozni, közben pedig a pontőrsereg Medveczky Gyurival az élen szolgál ki minden jóval. Dinnyét, és kolbászt is majszolhatok, most éppen szeretem a változatosságot. Már 132 km-nél járok. Jó negyed óra után továbbindulok, hamarosan újra az Északi Zöld következik, na és a piros sapkás határkövek. Eleinte igen kellemes az út, a kocogás is megyeget, ami zavar az a rengeteg apró bogár és a böglyök.
A hét árok most nem is olyan vészes, viszonylag könnyedén abszolválom ezt az etapot. Az egyiknek az alján viszont éppen útkeresésben voltam, amikor egy pillanat alatt éktelen fájdalmat éreztem a hátsómban. Egy szemét bögöly csípett meg de úgy nagyon. Piszkosul fájt, utána 1 órán át csak vakaróztam, és be is pirosodott. Na itt elég mérges lettem ám. Megérkezik a várt jobb kanyar, ahol azonnal megállok, és egy hatalmasat húzok üdítőmből. Következik a Hársas-hegy brutál meredekje. Ez a Szurok-hegy testvére. Amikor azt hinnéd fent vagy, tévedsz, mindig jön egy újabb és újabb lépcső. Szerencsére ismerem, de vagy háromszor meg kellett állnom. Így is sikerül utolérnem jó pár rövidebb távost a csúcson. Nem sokat maradok, mert lefele jön a szó szerint gyök kettős rész a Köves-hegy lefeléjén. Itt lehetetlen haladni, bele is törődök sorsomba, és óvatosan helyezem egyik lábamat a másik után minden lépésnél. Közben az ég is megdörren mögöttem..
Szerencsére a másik irányba haladt tovább, de nem sokon múlott hogy elázzak a dörgésekből ítélve. A Mester-András forráshoz leérve meglepően látom hogy nincs itt a frissítőpont, az időjárás mellett a gondolatom is elég borús lett. Leülök a padra, és harapok valamit. Ez után végül pár száz méterre szerencsére ott volt a pont, csak elköltözött, mert a Fövenyes-kút viszont üzemelt, és jól lehűtött szörpök és kóla várt itt a rágcsákon kívül. Ennek nagyon megörültem, mondtam hogy máskor is itt legyen a pont, mert ez a forrás mindig folyik, ellentétben a Mester-Andrással. A Bába-hegy mászása viszonylag könnyen ment, a meredek lefelén kellett csak igen óvatosan tipegnem. Innen már jól haladható út vitt Pusztafalura, ahol Laci frissítőpontja vár minden évben. Közben utolértem Őrsi Annát és Kotlár Lacit, de ők mennek is tovább, én még kicsit húzom itt az időt. A P-háromszögön tovább haladva a jelzés gyakorlatilag megsemmisült, mert a kedves gazdának pont sikerült ráhúznia a villanypásztort a turistaútra, pedig megtehette volna ezt a pár métert szabadon hagyni. De nem, önzőek az emberek..
Szerencsére a szalagozás szépen vezetett bent a dzsungelben, közben szidtam azt a bunkó valakit aki iderakta ezt a szart. Szegény tehénkék viszont nem tehetnek semmiről, majdnem hogy az úton legeltek, de mire odaértem elmenekültek előlem. A rétnek vége, a jelzés ismét előkerül. Az eső eléggé rákezd, de szerencsére csak ijesztgetett kb 10 percig. Meredeken szuszogva érkezek ismét a Vaskapuhoz az emberméretű csalánok között, ahol már a második szakaszon jártam. Most ellenőrzőpont is van, igazolás után hamar tovább haladok. Picit belekocogva hamarosan utolérem Annáékat, és velük is maradok ezen a néhány km-en már.
Egy feladatunk van még, felmászni a Füzéri-vár bejáratához, majd igazolás után a megszűnt K-rom jelzésen a dzsungelen keresztül leérni ismét Füzérre. Ezt sikerrel is vesszük, és immár 155 km-nél járunk. Nekem az első dolgom ismét lezuhanyozni. Élvezem a hűsítő vizet, akkor még nem tudván hogy lesz itt annyi víz a terepen később hogy ez a 20 perc zuhanyzás csak a töredéke volt. Megint eszek meleg kaját, és ismét a depós cuccból készítek elő dolgokat immár az utolsó etapra.
A talpam már elég roncs állapotban van, de egy pillanatig nem ingok meg a folytatást illetően. Amíg letusoltam Annáék tovább is álltak. Megint el voltam itt 1 órát, egyáltalán nem számít.
Immár csak 48 km választ el a célomtól, és a tizenharmadik teljesítéstől. Méghogy csak... Ezt most rengetegnek érzem. Egyedül folytatom utamat, azért a pulóvert most rákötöttem a derekamra estére, és nagyon jól is tettem mint kiderült. Már benne vagyok a szombat délutánba, az idő igen kellemes, a nap sütkérezik, de nem olyan őrült módon mint pénteken. Végeláthatatlan hosszú út következik Bózsváig. Gondolataimba merülök, de azért jó tempóban haladok érzésre. A régi kisvasút nyomvonala talán soha nem volt ennyire jó állapotban mint most. Szuper jól le volt kaszálva a fű, pedig vártam mikor jön a rémesen benőtt út, de nem jött.
Bózsvára érvén lerogyok a székre, a pontőr hölgy igen kedvesen szolgál ki minden jóval közben. Nehezen is akaródzik felállni, de aztán nincs mese jön a Kishuta-Nagyhuta soha, de tényleg SOHA véget nem érő aszfaltútja. Ez mindig rendesen odatesz az amúgy is rossz talpamnak. Próbálok gyönyörködni a házakban, épületekben, de minden erőmmel arra gondolok hogy jöjjön már el az a fránya Nagyhuta vége. Persze ez is elérkezik előbb-utóbb, érzésre inkább utóbb. A falu végén frissítés vár, Annáék csak 10 percre vannak előttem. Beizzítom újra a lámpát, és mire beérek az igen zord erdőbe a K-négyzeten, már használni is kell. Folyamatosan emelkedik az út, hol kevésbé, hol igen intenzíven. Felérvén egy gerincútra jobbra fordulok, és azt látom amit nagyon nem szeretnék. Villámlik. Mindenfelől. Jobbról-balról, elölről-hátulról.. Jaj ne. Erősebbre is veszem a gyalogtempót, de reménykedek hogy elkerül a vihar. Az viszont egyre közelebb jön, és a villámlások is intenzívebbek. Szinte másodpercenként csap le a közelben. Az Eszkálai erdészházhoz olyan tempóban rongyolok föl, hogy sosem gondoltam volna hogy ennyi kilométer után valaha így fogok menni. A K- rövid oda visszáján Annáék jönnek szembe, ők mennek bele a viharba. Ők tudják.. Én nagy megkönnyebbülésre elérem az Eszkálai-házat, ahol egy fedett pihenőbe pontőrködnek Thold Tibiék, és Szokol Dávid. Egyből közlöm hogy bizonytalan időt fogok engedélyezni itt magamnak.
Leülök, az eső pillanatok alatt elkezd ömleni, a villámlást brutális látni is. Közben eszegetek, és Tibi mondja hogy van sör és pálinka. Ahogy nézzük a radarképet ez a vihar nem fog egy hamar elmenni, így kérek mindkettőből, innentől tényleg ráérek. Rövid távosok érkeznek, de hosszú távos a közelben sehol senki. Jó 1 órát ülök, aztán megérkezik az intenzív szél is. Kapok egy esőkabátot, de Tibi mondja hogy nyugodtan üljek be a kocsiba. Így is teszek, és innentől igen sokáig ez így is marad. Közben Tóth Feri pihen a kocsiban, vele beszélgetek kicsit, majd azon kapom magamat hogy el-elbóbiskolok, de a villámlás miatt nem jön nagyon álom a szememre.
Elképesztő vihar tombol odakint, a szél a kocsit is meglengeti, hú de jó most nem kint lenni a terepen. Végül sok idő után egy óriási szélvihar kíséretében elmegy a vihar, és kikászálódok. Tibinek mondom nézzük meg a radarképet. Szuper, úgy látszik nem lesz utánpótlás, így indulásra adtam fejemet. Csak hogy érzékeltessem, 21:49-kor érkeztem az ellenőrzőpontra, és másnap 3:30-kor indultam tovább, vagyis majdnem 6 órán keresztül voltam itt!
Csodák-csodájára pedig épp most érkezik meg Őrsi Bálint, aki egy nagyobbat aludt 150-nél, de utána a vihar elverte őt is rendesen. Bálint ledöbben amikor látja hogy teljesen száraz vagyok, amikor közlöm vele hogy a cipőm és a zoknim is teljesen az, akkor teljesen kiakad mérgében :)
Persze ez csak egy ideiglenes volt, innentől ismét együtt haladunk tovább. Igen kíváncsi voltam a terepviszonyra, de mivel ismertem az utat sejtettem hogy ebben a maradék 28 km-ben nem lesz kegyelem.. A fenyvesekben haladva még vállalható volt az út, de a Zsidó-rét környékén jött az igazi nemulass. Egy kis darabig az út mellett a réten lehetett menni, de utána jött a nagybetűs SÁÁÁR! A Cifra-kút előtt megint vállalhatatlan volt az út szintúgy mint tavaly. Ez után érzésre hamarabb érkeztünk Makkoshotykára mint vártam. Azért csak ért valamit ez a pihenés. Már 186 km-nél járunk. A frissítőponton Bálint Mariann szolgál ki minket. Májkrémes kenyér-kockasajt-oliva a menü nálam. Közben megtudom hogy páran elmentek az Eszkálától akik addig mögöttem voltak, de nem izgatott túlságosan.
Tovább indulván tudtuk milyen rész jön. A PT jelzésre a katasztrófa a legjobb szó. Minden lépésnél ragadós ocsmány sár ivódott a cipőbe kívülről-belülről. Ráadásul rám jött a kábelfektetés is, így Bálintot csak a Tengerszem kilátónál értem utol. Addig viszont soha el nem jövő út következett. Már a gumicukromat is megbontottam. A kilátótól akkor hát ismét Bálinttal haladunk tovább. Leérvén a meredek P- jelzésen szúnyogok hada veti ránk magát, de tudtuk hogy ez mindig ilyen rész. Azt viszont nem, hogy frissítőpont nem volt lent, pedig odafent a kilátónál a pontőr mondta hogy lesz, így egy kortyra meg is ittam a szörpömet ott. Még szerencse hogy a másikban maradt egy fél liter cola. Ez a P- jelzés is olyan rémesen hosszú, ráadásul rengeteg pocsolyát is kell kerülgetni, nem mintha már számítana éppen hova lép az ember.. Hosszas gyaloglás után elérünk a K-be, amin jobbra fordulva a túránk utolsó pontjához érünk, a Rákóczi-fához, ahol Siményi Miki, és Vili pontőrködik. Innen már csak 7 km a cél, de ez a K- jelzés minden évben gonoszkodik még velünk, össze-vissza himbálózik le-föl, az őrületbe kergetve az ember idegeit. A Nagy-Nyugodó aljára érve kicsit már mi is megnyugodunk Bálinttal, innen még egy kisebb mászás, majd felérvén másfél km a reggel már járt K+-en, és beérkezünk a célba vasárnap reggel 9:23-kor. Gratulálok Bálintnak ő is nagy küzdő, de ismerjük egymást mint írtam sok-sok ideje.
14 óra után díjátadó következik, egyenként kiszólítják a teljesítőket. Mindenki hatalmas tapsot kap, aki ezt megcsinálta annak tényleg kötélből vannak az idegrendszerei.
Végül én még maradtam a Kovács-Villában, ugyanis hétfőn még leszalagoztam a túra legnehezebb 20 km-ét 1200 m szinttel. Tolvaj-hegy - Kis-Milic - Nagy-Milic - Kéked. Itt már szépen ráérősen mentem, háromszor álltam meg a Tolvaj-hegyre meg a Milicekre, mert így éreztem jónak. Persze közben visszafele is kellett nézni nehogy fent maradjon akár egyetlen szalag is. Végül ez is sikeresen meglett.
