Képes Géza: Emberek


Ez az ember maroknyi por lesz
Szél táncában ki tudja hol lesz
Száz porszem százfelé repül

Ez az ember kilyukadt dob lesz
Elrepedt korsó – szétlocsolt szesz
Erdő melynek vad karjait levágták
Száj melyet a nagy hallgatás lezárt már

Kemény markában most még összeroppan
a tükrök elszánt szelíd mosolya
Vállának hirtelen mozdulata
árnyak bársony bőrét ízekre tépi

És semmi más nincs az időben
az emlékezés lötyögő zsebében
csak ez az űr – ez az émelyítő – benn
a szív helyén csak ez maradt

Ez az ember az lesz amik mi vagyunk:
a jelen reszkető céltáblái kiket
a süket nap a falra szegez
s lessük: vajon belénk találnak-e –
Szerelemnek vesszük a halált
és homlokunkat úgy emeljük égnek
mint akik az örök életre várnak!

Ennek az embernek arca olyan fakó
mint ott az a széttaposott út
melyre tétova léptei kopognak – ó
a forrás mit keres nincs nincs sehol…

De ki mondja meg hogy mivé lesz
a torkodban feszülő nevetés
és ez a szerelem melyet te véres
kínnal formálsz mint remekművet és

ki mondja meg hogy visszhangja mi lesz
megrepedt halántékaidnak
ha világhódító vágyad lehiggad
s híres horizontod összeszűkül:
akkora lesz mint a nő kit szeretsz –