Tegnap volt egy nagyon erőteljes álmom.
Végig tudtam, hogy ez álom, és semmi köze az én saját életemhez. Olyan volt, mint ha egy filmforgatás (mondjuk Jancsó-film :) ) szereplője lettem volna, szóval én is voltam, meg nem is én voltam, mintha az a valaki más is én lettem volna, miközben nem :). Komplett, kerek történet volt, hangokkal, színekkel, érzelmekkel, sok szereplővel, és mintha minden szereplő érzéseivel, gondolataival végig tisztában lettem volna.

"Én" egy fiatal, húsz év körüli lány volt(am), néhány barátommal és a szerelmemmel külföldre (talán Bécs?) ment(ünk) "szerencsét próbálni". Sokfélét csináltunk, dolgoztunk, éltünk, összevesztünk, kibékültünk, "én" azt hitte, szerelmes lett másba, de visszatáncolt, ilyesmi. Két jelenet maradt meg nagyon élesen bennem. Az egyik: valamilyen utcai túsztámadásba keveredtünk kívülállóként, és "én" hasalt a földön, nagyon félt, vérebek vagy öten tartották a földön, "én" érezte a ráfogásban a mindjártharapok-ot, és én(valós magam) éreztem a félelmet is, a fájdalmat is, és "én"/mi-t elfogott egy érzés, hogy higgyek, ne féljek, nem lesz semmi baj. És "én"/mi megnyugodtunk, és nem éreztünk fájdalmat sem, és már a röpködő golyóktól sem tartott(unk). És aztán vége szakadt hirtelen ennek a jelenetnek, minden visszaállt a rendes kerékvágásba, a tüzelők elmentek kutyástul, "én" felállt, és emlékezett erre a félelemnélküliségre.
Aztán "én" egy barátjának ismerőse sok pénzt akart "nekünk" szerezni (mármint annak a csapatnak), megszervezett egy Olsen-banda-szerű múzeum/szórakoztatócentrum/kaszinó egyveleg kifosztását, ami menekülésbe torkollt (tiszta Hollywood :) ), a lényeg, hogy már annyira fokozódott a helyzet hangulata, hogy lőttek "ránk", miközben előjöttünk, és "én" lépdelt a tömeg felé, az előtte haladó szerelmét lelőtték a rendőrök, és "én" érezte az ő testi fájdalmát és a vére melegét, és a saját fájdalmát is a szerelme halála miatt, és hirtelen megint azt érezte, hogy ne féljen, és meglátta iszonyúan lelassulva a feléje tartó golyókat, és mivel azt "mondták", hogy ne féljen, nem a golyók elől lépett el, hanem a golyók útjába, és csak egy villanásra érezte(m) az iszonyú erős fájdalmat, utána minden hirtelen nagyon meleg lett és békés, és nézte(m) a mögöttem jövőkre tüzelőket és érezte(m) az idegességüket, a félelmüket, a kapkodásukat, és azt is érezte(m): "mindegy, mit csináltam, NAGYON szeretve vagyok, és azok is UGYANIGY vannak szeretve, akik lelőttek, és minden rendben van, és Aki ennyire szeret, az nem büntetni akar, sem engem, sem az engem lelövőket."
És "én" utolsó gondolata(om) az volt: "Gyere HAZA" - és mielőtt átéltem volna a teljes halált, hirtelen magamhoz tértem (mármint saját magamhoz), és hihetetlenül erősen azt éreztem, mintha Valaki azt mondaná: MONDD EL NEKIK - márminthogy az utolsó álombeli érzésemet, azt, hogy ne féljünk, ne rettegjünk, nem a büntetés az Ő célja, SZERET minket, mindenkit, és azt szeretné, ha szeretnék egymást azok, akiket Ő szeret (mindenki mindenkit), hogy a szeretet által utat találjunk Őhozzá már ITT a földi életünkben is, mert Őnála, a szeretetben lenni JÓ!