Drágáim!
Mondtam már, hogy imádlak Benneteket???
Olyan jól elfilozofáltatok a kérdésemen...
Szóval: a bátyám orvos, és amikor először szült a felesége, nem bírta ki a végéig, pedig sebész az Istenadta...
Elmesélem mi volt szüléseimnél: apa kint rágta magát a folyosón az eslőnél, amikor egy arra kolbászoló szülésznő elzavarta haza, hogy ezer év múlva fogok megszülni. Szegény hazagyalogolt (éjjel 3-kor), majd nem bírván aludni, óránként felhívta a klinikát. Egészen addig, amíg egy barom doki azt nem mondta neki valamikor délelőtt, hogy ma még úgy sem lesz baba, ne telefonálgasson. És mit tesz a véletlen: a lányunk születése után 20 perccel telefonált, és rögtön én újságolhattam el neki a hírt! Mire kitoltak a szülőszobáról, ott várt az ajtónál.
A fiunk születésekor pedig ablakon keresztül értekeztünk, mert nem bírta dohányzás nélkül, és lent állt a klinika kerítése mellett, onnan kézjeleztünk egymásnak a nyitott ablakon keresztül. Jó, nem?
Én tuti nem fogom erőltetni, az biztos... majd eldönti ő, de nem akarom, hogy csak azért jöjjön be velem, mert mindenki ezt várja el tőle...

KAti!
Üsse kavics, maradhattok, akkor is, ha nem vagytok zalaiak. Jó???

Sziasztok!

Tímea