Igaza van Suttyónak, az ember szerintem is többnyire azért sír, mert saját magát sajnálja. De ettől még az időnkénti sírás úgy kell a léleknek, mint a mosakodás a testnek!!! S egy csomó "igazi férfi" hót mosdatlan lélekkel közlekedik közöttünk -facsarja is a szaguk rendesen a lelki orrunkat!-, csak mert egyáltalán nem vagy csak igen szigorúan körülírt esetekben engedi meg saját magának a könnyeket. Pedig ugyan melyik férfi-funkció csorbul a könnyek által? S miért volna a gyengeség jele? Szerintem már a férfiasság jele egy jó ideje nem az érzelmi rendíthetetlenség! Sőt. (Csak a beidegződések működnek tovább, hála a kommersz kultúrának. Mert 1 db. valódi sérelemmel jár a férfisírás: a hoolywoodi eredetű én-kép megrepedezését, magyarán a ki-ha-én-nem ((nőknél: ki-ha-ő-nem)) típusú hiúság kínjait eredményezi. Ez persze nem csekélység, de emiatt bepálni...:)))